Nem az a nap (befejezett)

5. fejezet

Hirtelen ébredtem, mint ahogy egy nagyon rossz álomból szokás, csak rá kellett jönnöm, nem álom volt. Mindenhol fájtam, és lenyomták azt a bizonyos csövet a torkomon, ebből tudtam, hogy kórházban vagyok. Meg persze a fehérségből, ami körbevett.

– Rachel! Drágám, felébredt!

Apa került a látóterembe, majd anya. Míg utóbbi zokogott, apa kiismerhetetlenül bámult rám. Behunytam a szemem, mert minden, ami eszembe jutott elviselhetetlen volt, aztán el is aludhattam rögtön, mert arra eszméltem, hogy egy orvos kelteget.

Dr. Nealynek hívták, és közölte, hogy kiszedi a csövet, mert nincs rá szükségem. Próbáljak csak nyelni. Nyeltem, mire kihúzta, én meg öklendezve rándultam össze, amitől megint fájni kezdett mindenem.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a doki, és rám mosolygott.

Szimpatikus idősebb férfi volt, de nem válaszoltam, a szobában igyekeztem körbenézni.

– Hol...– A hangom karcos volt, és a torkom rohadtul fájt, így inkább felhagytam a beszéddel.

– Odakint – mondta Dr. Nealy. – Épp hivatalos ügyet intéznek. Mondd csak, fáj valamid?

Bólintottam, ami szintén fájt.

– Mindenem. – Elgondolkodtam, majd rájöttem, mi fáj a legjobban. – A hasam.

Biccentett, mintha erre számított volna, aztán közölte azt a rengeteg mindent, amit szerinte tudnom kellett. Nem engedték, hogy a szüleimmel beszéljek, először egy gyámügyessel kellett, aki egy rendőr jelenlétében kikérdezett. Kedves volt, de mindenáron ki akarta szedni belőlem az igazat. Elmondtam, hogy tényleg én akartam megölni magam, és nem a szüleim kényszerítettek. Amire azért gondoltak, mert az anyával közös vágásaink lehettek családon belüli erőszak következményei, illetve az orvosi jelentésben benne volt, hogy eléggé alultáplált vagyok. Mintha valaki éheztetett volna.

Mindent tagadtam, és csak azt kértem, hogy apáékat láthassam. Amikor végre bejöhettek egy nővér és a gyámügyes árgus szemmel figyeltek minket. Anya megint sírt, a keze vastagon be volt kötve, de rögtön odasietett, és simogatni kezdte az arcomat.

– Ne haragudj, kicsim! – Apa hangjától összerezzentem. Ő is odajött az ágyhoz, de nem érintett meg, és nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e. Bánja vajon, hogy nem haltam meg? – Rachel...

– Miért tetted ezt magaddal? – kérdezte anya még mindig sírva.

– Nem akartam, apa! – suttogtam csak őt nézve. – Nem akartam megölni Josh-t, úgy sajnálom! Azt hittem, hogy ha meghalok, akkor... akkor...

Elhallgattam, mert apa eltakarta az arcát a tenyerével, és ott a kórházi szoba közepén keservesen sírni kezdett. A szívem abban a pillanatban milliónyi darabra tört, és azt kívántam bárcsak meghaltam volna. Ameddig ki nem mondta a feloldozó szavakat.

– Rachel... kicsim... bocsáss meg!

Miközben elbőgtem magam, furcsa módon az is eszembe jutott, hogy BWrennek igaza volt.

**

BWrenn: ott vagy még?

BWrenn: válaszolj, ha igen.

BWrenn: annyira rohadtul sajnálom, hogy cserbenhagytalak!

BWrenn: tudnom kell, hogy élsz-e, de nem tudom, hol keresselek. Tudod, hányan lesznek öngyilkosok naponta? Rohadt sokan! De egyik hír sem rólad szól. Tudnám, ha te volnál.