Nem az a nap (befejezett)

20. fejezet

Bár már hónapok óta tartott még így is rengeteg beszélgetni valónk volt, most már nyíltan és titkok nélkül. Például Benedict lábairól is.

– Még mindig nagyon fáj? – kérdeztem, miközben óvatosan megérintettem ott, ahol a protézis a térdéhez kapcsolódott. Már az ágyán voltunk, mert egyszerűbb volt azon heverészni, és még egy-két csókot lopni a másiktól, ha úgy tartotta a kedvünk.

– Néha igen – ismerte el Benedict a kezemet nézve. – De már kezd egyre jobb lenni. Most, hogy elkezdtem rendesen dolgozni a járásomon. Vannak nagyon szar napok, amikor majdnem feladom, aztán eszembe jutsz, és... – Megvonta a vállát. – Gyönyörű a kezed is.

– Ez a régi vacak? – vicceltem megmozgatva az ujjaim, mire elkapta, és belecsókolt a tenyerembe. Aztán az ujjai felsiklottak a csuklómon az ominózus sebhelyre, és azt simogatták. – Elmondod, hogy történt? Szeretném tudni.

– Brad megkért, hogy menjek érte egy buliba, mert sokat ivott. Hazafelé jóformán áthajtott a kocsin egy kamion. Csak arra emlékszem, hogy azt hittem, Bradley meghalt, mert minden tele volt vérrel, és ő nem volt magánál. Aztán, amikor felébredtem, mondták, hogy túlélte egy csúnya kartöréssel, nekem meg nem voltak többé lábaim. Akkor azt gondoltam, hogy ennyi volt, és már semmi jó nem vár az életben. Néha még most is eszembe jut, de...

– De hát már tök ügyes vagy – méltatlankodtam. – Vagy nem? Nem tudom, mi a célod végül is. Van cél?

– Volt egy – felelte, és halványan rám mosolygott. – Hülyeség, de ha sokat gyakorlok, akkor elvileg képes leszek úgy járni, mintha ezek igaziak lennének. Legalábbis ezt mondják a dokik, hogy senki nem veszi majd észre első pillantásra, és a fizikoterápián találkoztam is olyanokkal, akikről meg nem mondtam volna. Szóval, ha ezt elérem, akkor elhívtam volna egy bizonyos lányt vacsorára és moziba, ami közben talán észre sem vette volna, hogy valami nem stimmel velem. Nem az elején.

– Bocs, hogy elrontottam a dolgot – vigyorogtam, majd megcsókoltam, mert már megint nem hittem el, hogy ennyire jó lehet. Úgy éreztem, mostantól el tudnék élni BWrenn híres csókjain. – Másrészről mennyit kellett volna arra várnom? Ez jobb.

– Igazad volt – nézett fel végül az arcomra. Imádtam, hogy úgy zihált a csókomtól, mintha alig kapna levegőt. – Egy gyáva idióta vagyok. Nem hittem el, hogy ilyen lehet.

– Igazából én is csak nagyon-nagyon reméltem – ismertem el. Rátettem a tenyerem a mellkasára, pont a szíve fölé. Erősen vert. – A legrosszabb az volt, hogy azt hittem, sosem talállak meg. Ha pedig igen, akkor idegenek leszünk. Vagy csak egy vicc lesz az egész. Vagy elszúrom.

– Ha valaki elszúrja, akkor én leszek az.

– Eddig tíz pont. Nagyon elégedett vagyok. Húsz percre lakom tőled. Ideális távolság. Tökéletes csókok – soroltam, és minden mondat után puszit nyomtam a szájára. – Beszélj inkább, mielőtt teljesen rád mászom.

– Úgy nézek ki, mint akinek ellenére van? – kérdezte nevetve.

Imádtam a nevetését. Úgy éreztem magam, mintha valami erős alkohol szállt volna a fejembe. Kivéve, hogy a pia engem nem szokott feldobni. Imádtam, hogy ő is folyton meg akart csókolni. Elolvadtam attól, ahogy megsimogatott, vagy épp a hajamba fúrta az ujjait.

– Van egy kérdésem – jutott eszembe. – Ismersz egy Bill Nerlandet?

– Nem igazán, Angyal – felelte, de az arca mást mondott. Nagyon is köze volt hozzá! – De ha az a kérdésed, hogy miattam figyelt-e téged, akkor igen. A nővére, Stephanie a barátom volt. Miután megtudtam, hogy ki vagy, megkértem, hogy szóljon az öccsének, hátha szemmel tud tartani.