Nem az a nap (befejezett)

4. fejezet

Azon a vasárnapon ünnepeltük volna Josh tizenkettedik születésnapját. Nem akartam aznap otthon maradni, úgyhogy már korán reggel felkeltem, és busszal kimentem a temetőbe. A zsebemben csak két dolog volt. Egy miniatűr gördeszka és a pengém. Addig fogdostam őket a buszon, amíg a penge szét nem vagdosta az ujjaim, és csurom vér nem lett az az apró játék.

– Egy igazit vettem volna neked – magyaráztam annak a hideg márványdarabnak, ami egyáltalán nem hozott közelebb az öcsémhez.

Láttam az összetört holttestét. Az már nem ő volt, amit belerejtettek abba a kicsi koporsóba. Utáltam az egész helyet, a bűntudat hatalmas, érzéketlen részeket rágott a belsőmbe. Úgy éreztem, hogy ezek a sivár darabok egyre csak nőnek bennem. Amennyire csak tudtam, megtisztítottam a pulcsimmal a pici gördeszkát, és odatettem a virágok közé, majd elővettem a pengét, és azzal játszottam, hogy az élén leheletfinoman húzkodtam az ujjaim. Néha megvágott, de többnyire nem. Minden alkalommal, amikor belém hasított a fájdalom, és megláttam a vérem, elégtételt éreztem.

Elképzeltem, milyen lenne Josh, ha még élne. Milyen vidáman ébredt volna ajándékokat követelve. Biztosan bulit tartottunk volna neki és a barátainak, amire anya sütött volna egy tortát, engem meg befog segíteni. Valószínűleg hisztiztem volna miatta, de végül segítek, és még élvezem is, mert imádtam az öcsémet. Ha valahogy cserélhettem volna vele, habozás nélkül megteszem, de ez a vonat már elment. Az öngyilkosságom volt soron, ami ezen a helyzeten nem segített, de nem is azért akartam meghalni, mert az megváltoztatott volna valamit. Hanem, mert ezt érdemeltem.

Tudták a szüleim, és tudtam én is. Ha én haltam volna meg abban a balesetben, akkor a családunk még család maradt volna. Josh egyben tartotta volna anyát, apa pedig talán soha nem szeretett úgy, mint igazi gyerekét, tehát ő is túlélte volna. Josh halála az én lelkemen száradt, és ezt sem ők, sem én nem leszek képes soha elfelejteni. Ez volt, ami miatt fel akartam adni.

Elképzeltem magamat, egyedül és magányosan az évek során, minden évben ugyanitt ezen a napon, miközben semmi értelme az egésznek. Nem lesz jobb semmi. Én pedig belefáradtam. Mégis valami itt tartott. Valami megakadályozta, hogy megengedjem azt a kád forró vizet, belefeküdjek, és hosszában felvágjam az ereim, ahogy azon a hasznos ábrán láttam. Az volt a helyzet, hogy gyáva voltam.

BWrenn megtette. Egyik napról a másikra, mindenféle figyelmeztetés nélkül. Talán neki volt igaza. A levelezésünk menekülés volt az öngyilkosság elől. Én arra használtam, hogy mégse tegyem meg, hiszen BWrenn ott volt, hogy minden nap halljon rólam, és várjon rám, én pedig azt hittem, hogy ő is így van velem. Vajon milyen volt igazából? Lehet, hogy fárasztotta a ragaszkodásom, és megbánta az alkunkat. Hiába ő ajánlotta, ha elkapta az a fájdalom, ami engem szokott, megtehette szó nélkül, hirtelen elhatározásból.

Vajon hogy tette meg? Túladagolta magát, ahogy mondta? Vajon könnyű volt a halála, vagy hosszú és fájdalmas? Vajon mit érzett, amikor végre megtette? Megkönnyebbült a gondolatra, hogy az egésznek vége lehet, vagy talán az utolsó pillanatban megbánta, és rémülten jött rá, mit csinált magával? Biztosan nem. Ez csak az olyan gyávák fejében fordult meg, mint én vagyok.

– Rachel? – Gyorsan a markomba zártam a pengét, és felszisszentem, amikor a tenyerembe vágott. – Miért nem vártál meg minket? – Apa zord hangszínétől az arcomra fagytak a könnyek, és vállat vontam.

Éreztem, ahogy a vér kicsordul az ujjaim közül, így gyorsan zsebre dugtam a kezemet.

– Nem tudtál volna valami normális ruhát felvenni? – sziszegte apa.

Az öcsém és BWrenn tiszteletére a legfeketébb cuccokat viseltem, és a lehető leghalálszerűbben néztem ki. Ez pontosan az a helyszín volt, ahol lehetett.