Nem az a nap (befejezett)

2. fejezet

Reggel első dolgom volt lecsekkolni, kaptam-e újabb üzenetet, de semmi. Szerettem volna megírni, hogy ez nem az a nap, aztán úgy döntöttem, még várok ennek megítélésével. Visszaolvastam, amiket BWrenn írt előző nap. Próbáltam kitalálni, hogy kivel váltottam az üzeneteket. Majdnem biztos voltam benne, hogy korombeli, mivel a fórumon főként tiniket láttam beszélgetni egymással, de azért volt egy-két idősebb tag is. BWrenn profilja teljesen üres volt, csak azt láttam, hogy másfél hete regisztrált, férfi, és összesen annyit szólt hozzá a dolgokhoz, amit a kommentem alá írt. Természetesen profilkép pláne nem volt róla. Egy kicsit feszélyezett, hogy férfi, de aztán emlékeztettem magam, hogy a netes perverzek nem ilyen helyeken keresnek áldozatokat. Legalábbis reméltem.

Addig merengtem, amíg eszembe nem jutott, hogy el fogok késni a suliból. Alig egy héttel Josh temetése után apa azt mondta, muszáj visszamennem. Nem voltam még kész rá, a szétbőgött, bedagadt fejemről is lerítt, de apát nem érdekelte. Öltözzek, mondta, ideje visszatérni. Szóval fekete cuccokba bújtam, kapucnit húztam a fejemre, és olyan erős sminket kentem fel, mint a gót lányok szoktak. Egyedül ez rejtett el a többiek elől. A kíváncsi pillantások, a sugdolózás kikészített. Nem szóltam senkihez, mintha ott sem lennék. A tanárok az elején még elnézték, hogy kapucniban gubbasztok az órákon, aztán elkezdtek rám szólni, hogy vegyem le. Szóval kiválasztottam a lehető legfeketébb hajfestéket majd egy ollóval megnyírtam egy kicsit a hajam. Nem volt a legjobb ötlet, de elértem a célom. A megrongált tincsek eltakarták az arcom nagy részét, ha akartam.

Arra nem számítottam, hogy idővel megbánom az egészet. Nem tudom, mit vártam. Talán több törődést, talán olyan barátokat, akik kitartanak mellettem akkor is, ha nem szólok hozzájuk. Most ott tartottunk, hogy senki nem tudta, hogyan kezeljen. Már én sem tudtam, hogyan viselkedjek. Fogalmam sem volt, hogyan kellene. Legszívesebben ellógtam volna a sulit, de nem mertem. Egyetlen óráról sem hiányoztam, mióta apa rám parancsolt, hogy menjek vissza.

Nem volt időm megcsinálni a sminkemet, és előző nap hajat sem mostam, így lófarokba fogtam a tincseim, és csak felkaptam egy viszonylag tiszta farmert meg egy pulcsit. A futtában a tükörbe vetett pillantás meggyőzött arról, hogy normálisan nézek ki.

Odalent apa egy bögre kávéval a kezében állt, és a konyhaablakon meredt kifelé. Anya megint nem kelt fel. Gabonapelyhet vettem elő, majd a hűtőbe nyúltam tejért, de nem volt otthon. Néhány mikrózható készételen kívül üres volt. Leültem, és szárazon kezdtem rágcsálni a cukros gabonakarikákat. Fél szemmel apát figyeltem. Gépiesen ivott, nagyjából, ahogy én tömtem magamba a kicsi, színes darabkákat. Mindketten visszatartottuk a lélegzetünk, a csendet csakis a gabonapehely ropogása töltötte ki.

Apa úgy kapta felém a fejét, mintha csak most venné észre, hogy ott vagyok. Valószínűleg így volt.

– Mondtam, hogy mosd le! – morgott rám, és undorodó pillantást vetett a fekete körmeimre.

– Gondoltál rá, hogy szükség lenne egy pszicho-dokira? – kérdeztem. Úgy meredt rám, mintha valami rosszat mondtam volna. – Anyának – tettem hozzá. – Segíthetnének neki feldolgozni.

– Feldolgozni – ismételte, és én tudtam, hogy most valami rosszat mondtam. – Josh meghalt, Rachel! Még csak...

– Száztizennyolc napja – mondtam. – De ez nem egészséges. Amit anya csinál. Aggódom!

– Aggódsz?! – csattant fel. – Most aggódsz?! Aggódtál volna, amikor...

Elhallgatott. Az arcára kiült valami, talán düh, talán megbánás, de legalább nem fejezte be a mondatot. Aggódtam volna akkor, amikor kocsiba ültünk, és megöltem a fiát. Ezt akarta mondani. De sosem tette. Egyszer sem vádolt meg, nem kezdte el kirázni belőlem a lelket, mint anya azt üvöltözve, mit csináltam. Pedig megtehette volna. Szerintem meg is akarta.