Pt. 31; mert ennyire fájt a lelke

1.1K 195 54
                                    

Négy nap telt el. Négy, mióta egy szót sem beszéltem se Jiminnel, sem pedig Minhoval. Még Jisung se találkozott vele, ami eléggé szomorúvá tette. Bár írogattak egymással, de egy szünetben sem futottak össze. Ez pedig szította bennem az aggodalom tüzét. Valami történt ezzel a kettővel, tekintve, hogy ilyen szinten megszakították velünk a kapcsolatot.

A végén már nem kerestek olyan kifogásokat, mint például, hogy órájuk van. Hiszen Mingivel és Yejivel mindig beszélgettünk, így könnyedén lebuktak. Tudom, hogy amolyan kegyes megtévesztésként tették, amit, viszont akkor sem tartom helyesnek.

Hétfőn az első két óráról lemaradtam, mivel az öcsémmel el kellett mennem orvoshoz. Anyának osztálya van, ő nem tudta elvinni, apa pedig már korán lelépett dolgozni. Szerencsére a kocsit itthon hagyta, szóval azzal el tudtunk menni a dokihoz, nem kellett a tömegközlekedést használnunk. Ez már azért is jó, mert nem kellett a következő járatra várni, s nem volt szükséges kivinnem a lázas Jungwont a hidegbe.

Amikor az intézményhez értem, pont szünet volt. Jisungnak írtam, hogy hamarosan érkezek, ő pedig szinte azonnal válaszolt is, hogy kijön elém, s megvár az udvaron. Szegényt nagyon megviseli, hogy nem látogatja őt Minho, amiért kicsit dühös is vagyok a fiúra, de valahol meg tudom érteni. Tudom, hogy mi a története, hogy mekkora keresztet visel a hátán. Viszont, ha ismét bántani meri a díszpintyet, akkor nem fog érdekelni az, hogy neki mennyit kell visszafizetnie Yeongcheolnak.

Amint befordultam, meg is láttam az alacsony festőt, viszont nem volt egyedül. S sajnálatomra nem Minho volt az, akivel összehozta a sors. Yeongcheol állt előtte. Messziről is kiszúrtam, amint a srác összehúzza magát, s hátrál pár lépést.

Gyorsabban kezdtem haladni feléjük, ugyanis nem reméltem semmi jót jelenleg. Aggódtam, hogy bármi történni fog, azt pedig nem engedhettem. Eleget bántották már Jisungot, nem érdemli meg, hogy ez folytatódjon. Eleve el sem kellett volna kezdődnie.

Yeongcheol meglökte a fiút, mire az majdnem elesett, s kezeit ökölbe szorítva lépett utána. Agresszívnak tűnt, főleg, hogy az eddig idegesítő mosolygós képe eltűnt, s helyette megjelentek az erek a halántékán.

- Mond, mi a faszt csináltál, te kis szuka? Halljam! – kiáltott rá, mire többen is felkapták a fejüket, de senki sem tett semmit.

- Fejezd ezt be, Choi Yeongcheol – léptem Jisung elé, aki azonnal a hátam mögé bújt, s a karomat takaró kabátomra fogott.

A táncos eleinte meglepődött. Gondolom nem számított arra, hogy én is itt leszek, hiszen egészen eddig a közelébe se ment a díszpintynek. Viszont, mihelyt egyedül volt, megkörnyékezte. Egy undorító féreg, csak így tudtam gondolni rá.

Nem sokkal később viszont hitetlenkedve elnevette magát. Olyan volt, mint egy eszelős, mint aki nem normális, akinek elment az esze. Végül csak összecsapta a tenyereit, s mosolyogva nézett rám az alacsonyabb.

- Jeon Jungkook, téged is látni? – kérdezte, de én nem reagáltam. – Nem sokat változtál, azon kívül, hogy mióta kaptál egy kis rivaldafényt, eléggé... Hogy is fogalmazzak? – kezdett el fel-alá járkálni előttem, állát hüvelyk- és mutatóujja közé csípve lassan simogatta azt. Úgy tett, mintha nagyon erősen gondolkodna, viszont már rég tudta, hogy hogyan fogalmazzon velem szemben. Csupán megjátszotta magát. Hirtelen csettintett fel, mintha eszébe jutott volna az, amit nekem szánt, még a szemei is megcsillantak ennek hatására. – Elszálltál magadtól – mondta, mire egy pillanatra megrándult az egyik szemöldököm.

- Szerintem nagy tévedésben vagy – ráztam a fejem, mire ő csak felemelte a kezét, s nyelvét csettintve rázta a mutatóujját, ezzel csendre intve, s jelezve nekem, hogy ő nem ért egyet velem.

colours | jikookWhere stories live. Discover now