colours | jikook

Pt. 60; színek

- Emeld feljebb egy kicsit az álladat! - szólt Jimin Minginek, miközben a táncteremben gyakoroltak. Én is bent voltam velük, mivel ez iskolán kívül volt. Béreltek egy helyet, ahol próbálni tudnak.

Mivel Jimin túl sokat hiányzott, nem volt opcionális, hogy ő táncolja a szólót, sőt, amikor felajánlotta neki a tanárnő, el sem fogadta. Azt mondta, hogy visszajön, de nem szeretne részese lenni az előadásoknak, ami szerintem teljesen érthető.

A következő, akire gondoltak az oktatók, az Minho volt. Nagy népszerűségnek örvendett - aminek akkor sem lett vége, miután megtörtént a Yeongcheolos eset -, de ő passzolt. Nem érezte elegendőnek az időt, ami arra lett volna, hogy megtanuljon egy teljesen új koreográfiát, s még alakítson is rajta. Arról nem is beszélve, hogy a zenei alap is hiányosság volt. Én adtam volna a szóló előadásban a zongoraszólamot, de így ez sem volt többé.

Azzal, hogy ténylegesen otthagytam az iskolát, s magántanulóként folytattam, nagy lyukat ütöttem, legalább is a táncosok munkájába. Elvégre minden pontosan ki volt számolva. Az előadás hossza, a produkciók közötti szünetek, hogy mennyi idejük legyen átöltözni, s még sorolhatnám. Most valami teljesen újjal kellett előrukkolniuk.

De most az volt a szerencse, hogy Jimin visszajött. Végre volt valaki, aki rendelkezett valamiféle tervvel. Ám úgy gondolom, hogy most bárminek örültek volna, amit fel tudnak használni.

A tanárnő azonnal megkérte a fiút, hogy segítsen egyrészt választani valakit, aki helyette fellép így, hogy világosan visszautasította, s még szakorvosi véleményt is mutatott be arról, hogy nem tenne jót a mentális állapotának az, ha ennyi ember előtt kellene szerepelnie. Nyilván, az iskola keze így valamilyen szinten meg lett kötve.

Végül Mingi lett a szerencsés kiválasztott, de nem egyedül. Yejivel közösen fognak bemutatni valamit, ugyanis mind a ketten olyan intézményben tervezték folytatni a tanulmányaikat, ahol nagy hangsúlyt fektetnek a közönség akaratára is. Ez pedig egy remek lehetőség lehetett arra, hogy megmutassák magukat.

- Nem tarthatnánk egy kis szünetet? - kérdezte a magas srác, miközben hunyorgott, hiszen a homlokáról lefolyó izzadtsága már csípni kezdte a szemét.

Jimin elhúzta a száját.

Köztudottan maximalista volt, s amikor mások azért könyörögtek, hogy végre levegőhöz jussanak, s adjon nekik pár percet a tanár, amíg összeszedik magukat, addig ő a fogait összeszorítva próbálta meg ismét a nehezebbnél nehezebb lépéseket. Jó tanár lehetett volna, de nem volt a legtürelmesebb.

- Öt perc, mert hamarosan Yeji is befut és akkor vele is foglalkoznom kell. Ne a helytelen tartásoddal menjen el az egész előadás - motyogta, majd sétált hozzám, hiszen mellettem volt lepakolva az összes cucca. Felkapta a vizet, kibontotta, majd egy nagyot kortyolt belőle, s felém fordult. - Szerinted is olyan nehéz ezt megcsinálni?

- Nem tudom, csibe - rántottam vállat. - Sosem táncoltam - vallottam be, mire a srác álla a földet verdeste. Nem értettem, hogy miért olyan hihetetlen az, ha valaki még sosem táncolt.

Én zongoráztam kiskoromban. De nem a lábaimban volt a ritmus.

Sosem vettem részt ilyen fellépéseken még oviban és iskolában sem. Az öcsém sem, ez valahogy mind a kettőnk érdeklődését elkerülte. Szerettem nézni a táncos előadásokat, de nem tudtam volna elképzelni magamat a színpadon ugrálva, pózolva, meg mit tudom én miket csinálva. Úgy álltam ehhez az egészhez, mint néhány ember a különféle labdajátékokhoz. Vagy az atlétikához. Jó volt nézni, hüledeztem rajtuk, ha kellett, de a világért sem próbáltam volna ki.