Pt. 36; egy tájképet

1.1K 195 27
                                    

Saját magamat is megleptem azzal, hogy elhívtam Jeon Jiwont. Már csupán azért is, mert legutóbb én küldtem el őt innen. Viszont a családom reakciója a váratlan vendégre... Egyszerűen nem tudtam, hogy mit gondoljak. Mindenki másképp fogadta őt.

Amikor beléptem az ajtón, s elkiáltottam magam, hogy hazaértem, anyu egyből kifordult a konyhából, hogy üdvözöljön. Nem tudom, hogy számára ez utólag jó, vagy rossz ötletként maradt meg, mivel nem csupán a kesztyűs kezén volt minden tele kimchimaradvánnyal, de került a ruhájára is, az arca pedig kipirult a gőztől. S amikor szembe találta magát Jiwonnal, teljességgel lefagyott.

- Üdv, Hari - tegezte le anyámat, aki eleinte csak pislogott, majd később meghajolt üdvözlésképp. - Összefutottunk Jungkookkal és... Meghívott. Remélem, hogy nem jelent gondot - próbált valamiféle kommunikációt létesíteni. Szerintem már a mai nap folyamán hozzászokott, hogy teperni kell azért, ha valakivel beszélgetni akar.

- Nem, dehogy gond! - tért végre vissza Seo asszony a földre, s mosolyogva invitálta beljebb a férfit, közben pedig próbálta a kesztyűbe bújtatott kezeit is eltakarni. - Foglalj csak helyet, mindjárt kész a kaja. Csak nem számítottunk vendégre, főleg nem Jungkooktól - nevetett. - Nem a legszociálisabb lény ezen a Földön - ingatta a fejét anyu, mire én csak vállat rántottam.

- Ne panaszkodj, legalább nem kicsapongó életet élek - kontráztam, s nyújtottam át apa papucsai közül egyet Jiwonnak.

- Jól van, aranyélet - forgatott szemet anyu. - Inkább szólj Jungwonnak, hogy jöjjön segíteni - hessegetett el, én pedig egy sóhaj kíséretében indultam meg, hogy felkeressem az öcsémet, de nem kellett messze mennem. A folyosón állt, s amikor kiszúrt, felnézett rám.

Őszintén nem tudtam megmondani, hogy mi járhatott a fejében. Az arckifejezéséből nem tudtam olvasni, ami nagyon zavart. Én ismerem a legjobban őt. Minden piszkos titkát tudom, hogyne tudnám? Elvégre annyiszor kihúztam őt a bajból. S most itt állunk egymással szemben és fogalmam sincs, hogy miért, de valami nem tetszett benne. Valami más volt. A tekintete, ami a lelkemig hatolt, a kifejezéstelen arca...

A hátam mögé mutattam hüvelykujjammal, s a testemmel is kissé arra fordultam, de a szemeimet le se vettem róla.

- Anyu mondta, hogy menj és segíts neki - tájékoztattam Seo asszony kívánságáról, ő pedig óvatosan bólintott egyet, s minden szó nélkül elindult arra. Nem tetszik ez nekem... Amikor mellettem haladt el, a karjára fogtam, ezzel megállásra késztettem őt. - Baj van, öcsi? - kérdeztem rá.

- Nem, nincs - sóhajtott. -  Kicsit fáj a fejem, szerintem a láz miatt - rántott vállat. - Majd veszek be gyógyszert rá - tudta le ennyivel, s indult tovább.

Próbáltam hinni neki. Hinni akartam neki, hogy csak az a baja, még akkor is, ha eleve annak sem örülök, hogy beteg. Viszont aggódtam, s emiatt túl is gondoltam a dolgokat. Azok közül pedig egyiket sem szeretném, hogy valós legyen. Önző módon tényleg azt kívántam, hogy Jungwon azért legyen ilyen, mert náthás, hiszen abból könnyen meggyógyul, elvégre erős szervezete van. Viszont, ha más... Arra nem biztos, hogy lenne olyan, amit az orvos felírhatna neki.

Én is az öcsém után indultam, aki már nem volt az előtérben. Gondolom a konyhában lébecolhat. Ellenben apámmal, aki Jiwonnal kezdett beszélgetni. Szerintem az idősebb Jeon végre emberére akadt, mert Yang Doyun egy olyan valaki, aki a semmiről is képes órákat zengeni. S úgy tűnt, hogy meg is találták a közös hangot. Ezért nyugodt szívvel hagytam ott őket, s mentem be a csajokhoz a konyhába.

- Jungkook, szívem, kérlek vedd le nekem a sót - mondta anyu, miközben kavart egyet a rántáson. Én pedig tettem is, amit kért.

- Aigoo, Seo asszony, még mindig nem nőttél semmit, pedig neked több időd volt levest enni - cukkoltam őt. Kisebb koromban mindig úgy vett rá arra, hogy levest egyek, hogy bekamuzta nekem, hogy így lehetek majd magas és erős férfi. Gyakorlatilag bejött, mert jóval túlnőttem rajta, de apun is.

colours | jikookWhere stories live. Discover now