colours | jikook

Pt. 59; álmok

Nem tudtam hinni a fülemnek. Nem akartam, jobban mondva. Lehetetlen volt elképzelni őt tánc nélkül. Olyan... Személytelen lenne. Jiminnek az élete volt az, amit csinált.

A fiú kiment egy kicsit levegőzni, s amíg a többiek éppen azon veszekedtek, hogy Mingi tényleg megette-e az összes nasit, kihasználtam az alkalmat, s leléptem. Szerettem volna kettesben lenni vele, mivel eddig nem igazán volt lehetőségünk rá, s komolyan rá akartam kérdezni, hogy biztos-e a döntésében.

Sajnálatomra úgy tűnt, nagyon is komolyan gondolja, hogy nem végzi el a gimnáziumot. Az állapotára való tekintettel nem tudom, hogy melyik lenne a jobb. Ha hagyjuk neki, hogy jobban elzárja magát a külvilágtól, vagy próbáljuk kinyitni azokat a kapukat, amiket ő már bezárt a saját védelme érdekében.

Egyik verzió sem tűnt tökéletesnek. Mind a kettőben volt valami hiba, ami az egészet tönkre tudta volna tenni, s a jót, amit kerestünk volna benne, porig égeti.

Jimin a teraszon állt, de nem volt rajta kabát. Még szerencse, hogy hoztam magammal, s azt rá tudtam teríteni. Azonnal felém fordult, s egy lágy mosoly kíséretében köszönte meg a kedvességemet.

- Nem szeretném, hogy megfázz – mondtam.

- Ne aggódj. Erős az immunrendszerem – rántott vállat.

- Mintha ezt már hallottam volna egyszer. Tudod, hogy mi történt utána? – döntöttem oldalra a fejem, majd folytattam. – Átmentem hozzád és ápolgattalak, amíg te lázasan nyomtad az ágyat – döntöttem a homlokomat az övének, mire elnevette magát.

- Egyszeri alkalom volt – rántott vállat. – Édes volt, hogy eljöttél hozzám akkor – emlékezett vissza, majd kezdte újra bámulni az eget. Pedig azon nem voltak csillagok. Legalább is nem láttuk őket. Csupán a sötétséget.

- Tényleg... Abba akarod hagyni? – kérdeztem halkan.

Jimin egy ideig nem válaszolt. Sőt, meg se moccant. Ha nem tudnám, hogy valójában figyelt, azt hinném, hogy nem hallotta, amit mondtam neki. De semmi ilyenről nem volt szó. Csupán szeretett volna olyan választ adni, ami számára megfelelő.

- Nem... Nem tudom – sóhajtott. – Ez volt az álmom – ejtett egy szomorú mosolyt. – De a videó miatt úgyse lenne jövőm – rántotta meg a vállait, mintha semmiség lenne. Látszott, hogy már elengedte a remény kezét, s csupán sodródott az árral. Úgy érezte, hogy nem volt miért küzdenie már, hiszen veszített. – Visszamondták az előfelvételimet, nem lenne értelme folytatnom, vagy levizsgáznom, ha úgyse vihetem semmire.

- Yeongcheol kiiratkozott – böktem ki. Nem is gondolkodtam, amikor kiejtettem a szavakat a számon. – Direkt felhergeltem, hogy megüssön és sarokba tudjam szorítani... Azért nem járok suliba, mert ki akartak rúgni verekedés miatt. Aztán végül visszamondták, de én nem mentem vissza. Yeongcheolnak meg már nem volt kiket irányítania. Jimin – fogtam a kezeire, s néztem a szemeibe már-már kétségbeesetten. – Az egész iskola tudja, hogy milyen ember és mindenki melletted áll. A mi oldalunkon.

Kár volt tagadni. Könyörögni tudtam volna neki, hogy gondolja át még egyszer, ha kell százszor, hogy mit szeretne. Azt a tehetséget, ami neki van, kár lenne elpazarolni.

Az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket. Nem döntheti romba az eddig felépítettet valaki, aki magától lépni sem tud. Yeongcheol nem érdemelte meg azt az örömöt, amit abból kaphat, hogy Jiminen még így is, látatlanban, felül tud kerekedni. Nem hagyhattuk őt győzni, egy csöppnyit sem érdemelt a kellemes érzéssel, ami nyeremény után járt.

- Gondoltam – sóhajtott egy idő után, mire egy pillanatra a meglepettség suhant át az arcomon. – Jungkook... – mosolyodott el. – Tudom, hogy milyen, amikor valakit szétvernek és egyébként is... Ne próbálj azzal hülyére venni, hogy nem kell iskolába menni – nézett rám dorgálóan, mire csak kínosan a tarkómra simítottam.