DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 2 ¤

Jimin pov

Hobival, a szobatársammal lefekvéshez készülünk. Kicsit már idegesíti, hogy egész nap Kim Taehyungról áradozok neki, de még mindig nem hiszem el, hogy személyesen találkoztam vele. És hozzám ért! Nem tudom, miért nézegette az arcomat, de még életemben nem voltam annyira zavarban, mint akkor.

- Azt mondják róla, hogy perverz, és hogy őrült. Engem a hideg kiráz tőle, már a képeitől is – mondja Hobi, miközben felveszi a hálóruháját – Egyedül él abban a félelmetes régi házban, fenn az erdő szélén. Még felesége sincs. Szerintem nem is ember, hanem vámpír.

- A túl sok rémtörténet, amit folyton egymásnak meséltek, megárt – mondom neki, beleharapva a vacsorára kapott almába – Egysíkú lesz tőle a gondolkodásod.

Idősebb nálam, de néha olyan, mintha sokkal fiatalabb lenne. A mosdótálhoz lépek, hogy megmossam az arcom. Miután megtörölköztem, belenézek a kopott tükörbe. Mr. Kim mit látott rajtam vajon? Teljesen átlagos arcom van. Hátrasimítom a hajam, jobbra-balra fordítom a fejem. Nincs rajta semmi különös. Visszamegyek a szobába, befekszem az ágyamba.

- Jössz? – kérdezem Hobit.

Ezzel a rövid kis szóval szoktuk jelezni egymásnak, ha össze akarunk bújni.

- Persze – mondja, felkel a saját ágyáról, és befekszik az enyémbe.

Az oldalamra fordulok, háttal neki, átölel, hátulról kisimítja a hajamat az arcomból. Nincsenek bűnös gondolataink, nem is vonzódom hozzá vagy ilyesmi, hiszen ő is fiú. De egy gyereknek, akinek pici kora óta nincsenek szülei, nincs családja, nincs senkije, aki időnként átölelné, megsimogatná, erre is kell a barátja néha, és ezt mindketten teljesen normálisnak gondoljuk.

Nem úgy, mint a nevelőink. Másnap vasárnap, nem kell dolgozni menni, csak templomba. Reggel arra ébredünk, hogy az egyik nevelőnő feltépi az ajtót és ránk visít:

- Mi ez a fertő itt?! Tisztességes fiatalemberek nem fekszenek egy ágyba! Ez undorító! Jung Hoseok, azonnal takarodj át a saját ágyadba! Park Jimin, öltözz fel, és tíz perc múlva legyél az igazgatónál!

Megvárja, míg mindketten álmosan nyöszörögve kikecmergünk az ágyból, aztán távozik, jó hangosan becsapva az ajtót maga mögött. Mit akarhat tőlem az igazgató vasárnap, még templom előtt? Megmosakodom, felöltözöm a legjobb állapotú ruhámba, és lemegyek a szobájába. Kopogok, megvárom, míg behívnak. Bátortalanul belépek, az igazgató int, hogy üljek le vele szemben.

Szigorú tekintetű, 50 körüli férfi, minden gyerek retteg tőle. A félhomályos irodába alig szűrődik be a napfény.

- Most érkezett egy sürgöny Kim Taehyung festőművész úrtól – mondja, egy papírlapot tartva a kezében – Azt írja, a gróféknál találkozott veled, tőlük tudja a nevedet is.

- Igen, uram, így volt – nagyot nyelek, úgy ver a szívem, hogy szerintem az ingemen keresztül is látszik.

- A levelében az áll, szeretné, ha nála is felolvasnál, amíg ő dolgozik. Azt írja, inspirálja a hangod, és jobban tud dolgozni, ha téged hallgat közben. Fizetne érte. Ha engedélyt adok, délre ideküld egy kocsit érted.

- Ma délre?

- Igen. Vállalod?

- Igen, uram. Ha megengedi, szívesen.

Az igazgató aláírja a papírt, közli velem, hogy megadja az engedélyt, készüljek arra, hogy 12-re értem jön a kocsi, és most indítsak a misére.

Zabkását kapunk reggelire, de egy falat se megy le a torkomon, annyira izgulok.

- Nem félsz – kérdezi Hobi teli szájjal, miközben kicseréli az enyémet a saját, üres tányérjára –, hogy kiszívja a véred, vagy megerőszakol? Megöl és elás ott az erdőben, aztán nem találja meg soha senki a hulládat? Vagy te is vámpírrá változol, visszajössz ide, és megölsz mindenkit?