DEFLORATIO (+18+) ✔ Vmin

¤ 45 ¤

Yoongi pov

Megállok egy fa mögött, nem akarom megzavarni. A nyers, egyszerű fizikai munka, az újra és újra lesújtó fejsze ritmikus mozgása, ahogy a becsapódás hangja visszhangzik a fák között, a tehetetlenül szétrepülő fahasábok úgy hatnak az agyamra, mint balzsam a sajgó bőrre. El tudnám nézni órák hosszat. Sajnos Namjoon percek alatt végez a rönkök felaprításával. Félredobja a fejszét, kinyújtózik, levetett ingével letörli a homlokát és az erdei élettől megedzett felsőtestét, amihez hasonlót arisztokraták között nemigen lehet látni.

- Meddig óhajt még a fák mögé bújva leskelődni Felséged? – kérdezi nevetve, anélkül, hogy felém fordulna – hiába suhantál ide hangtalanul, mint egy macska, előlem nem tudsz elrejtőzni!

Elnevetem magam, előlépek a rejtekhelyemről és közelebb megyek hozzá. Jobb kezét a nadrágjába törli, mielőtt felém nyújtaná. Határozott, erős kézfogása van, mint mindig, a tenyere érdes a fizikai munkától.

- Megbeszéltük, hogy nem szólítasz így – emlékeztetem.

- Jókor jöttél. Kiváló áruval tudok szolgálni, ma reggel érkezett – tessékel be a házba.

A kredenchez lép, kulccsal kinyitja az ajtaját, a legfelső polc felé nyújtózik, én pedig önkéntelenül megcsodálom a hátizmait a művelet közben. Levesz egy vérrel teli üveget és a masszív tölgyfaasztalra rakja.

- Ezt kóstold meg.

- Namjoon... én... kivételesen nem ezért jöttem. Ez most csak egy baráti látogatás. Beszélni szeretnék veled.

Hellyel kínál, aztán leül ő is. Az asztalra támaszkodik, aggodalmasan fürkésző arccal néz rám.

- Talán valami baj van? Miről akarsz beszélni?

- Arról, amiben te szakértő vagy, én pedig kicsit sem konyítok hozzá. Úgy tűnik, az élet most mégis azt akarja, hogy beletanuljak. A magányról.

- A magányról? – kérdez vissza döbbenten - Te és a magány? Mi a fene történt, Yoongi?

- Társaságom akadna éppen, ha lenne kedvem hozzá. De amióta Jimin elköltözött Taehyunggal meg a barátjukkal a fővárosba... valahogy... nem találom a helyem. Nem kívánok társaságot, de egyedül se jó. Érted, amit mondok?

Kitölt egy pohár vért nekem, aztán magának is, megforgatja a vörös folyadékot, és elgondolkodva figyeli, ahogy áttetsző, piros köröket ír a pohár falára.

- Csúnyán beleszerettél abba a fiúba – állapítja meg, majd iszik egy kortyot – Ami persze nem csoda, vonzó kis teremtés. Azóta is sokszor eszembe jut. De nem gondolod, hogy egy kicsit fiatal hozzád?

- Ugyan, mit számít az a párszáz év korkülönbség! – nevetünk mindketten. Én is iszom, hátradőlök a széken, felsóhajtok. – Akárhogy is, hiányzik. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rá.

- Találsz majd valaki mást – mondja, mire megrázom a fejem.

- Olyat, mint ő? Soha. Finom, törékeny, mint egy angyal, de észveszejtően érzéki, mint egy vérbeli szajha. Kedves, önfejű, odaadó, mégis megfoghatatlan... és olyan gyönyörű. A szeme, az ajkai, a teste, a bőre... Ilyet nem találok még egyet.

- Ki mondta, hogy olyat kell találnod, mint ő? Találj másmilyet! Taehyung is más volt. Érte is ugyanígy odavoltál, jól emlékszem rá. Mellesleg... nem kell rögtön beleszeretni. Elég, ha lefoglalja a gondolataidat egy időre. Nyitott szemmel kell járni. A múltkor is felhoztam ide egy lányt, és kiderült, hogy...

- Irigyellek, Namjoon – szakítom félbe – Szabad vagy, önálló. Senki nem kényszeríthet rád semmit, nem függsz senkitől, a magad ura vagy. Még a szerelemnek sincs hatalma feletted.