Gyönyörű és mérgező / Befejezett

Nyolcadik fejezet

Luisa Grimaldi

Október 15. vasárnap

- Máris felmész? –kérdezte anya, ahogy felálltam a kanapéról. Az egésznapot velük töltöttem, szóval igen, szeretnék felmenni végre a szobámba. De persze ezt nem mondhattam, így csak anyára néztem.

- Kicsit fáj a fejem, szóval most már felmegyek –válaszoltam a lehető legilledelmesebben. Láttam, hogy nem tetszik ez a válaszom sem, de túl sok volt a mai nap, és még felkell készülnöm Arthur érkezésére is.

- Akkor majd holnap találkozunk, Luisa! –szólalt meg végül Mrs. Lennington. Én pedig csak biccentettem, és egy köszönés félét mormogtam, majd elindultam felfelé a szobámhoz. Megkönnyebbülve léptem be az ajtón, és már éppen írni akartam Arthurnak, amikor kopogtattak.

- Ezt nem hiszem el! –suttogtam magam elé dühösen. A fehér színű faajtóhoz mentem, majd feltéptem. Leonard a hülye mosolyával nézett rám, és biztos voltam benne, hogy a szüleink vették rá, hogy feljöjjön utánam. Elfogott a harag, és legszívesebben hisztérikusan a földre rogytam volna, mint egy kisgyerek. Annyira elegem volt már ebből, miért kell az egész életemet eltervezniük?

- Mit szeretnél? –kérdeztem meg végül, mivel úgy tűnt nem fog megszólalni.

- Gondoltam feljövök veled, és nézhetnénk valamit –mondta, majd nem zavartatva magát benyomult a szobámba.

- Nincs most kedvem hozzá.

- Akkor csak beszélgethetnénk –ült le az ágyamra, és nem akartam elhinni, hogy pont ma este kell neki megint idegesítenie.

- Lent már mondtam, hogy fáj a fejem –sóhajtottam, és még mindig az ajtóban álltam, abban reménykedve, hogy végül kimegy.

- Mindenki tudja, hogy ez csak egy kifogás volt –állt fel, és úgy tűnt kicsit felbosszantottam.

- Nem kifogás! –rivalltam rá, bár tényleg az volt.

- Luisa, szerintem jobb lenne, ha elfogadnád a kapcsolatunkat –mutatott magára, majd rám.

- Milyen kapcsolat? Nincs semmi féle kapcsolatunk, Leonard! Felejtsd már el! –akadtam ki, de a következő pillanatban hirtelen mellettem termett, és a csuklómat erősen megszorította a kezével.

- Mit csinálsz? –hökkentem meg.

- Elegem van abból, hogy állandóan ellenállsz nekem! Mostantól az lesz, amit én mondok, megértetted? –rángatott az ágy felé, majd lelökött rá, mintha, csak egy tárgy lennénk.

- Hagyj békén! –könnyek szökte a szemembe, és reméltem, hogy nem akar olyat tenni, amivel tényleg bánthat.

- Nem hallottad, amit az előbb mondtam? –fröcsögte a szavakat, és az ujjait a nyakamra fonta, mintha fojtogatni akarna.

- Hagyj békén! –nem tudtam tovább tartani magam, és kiszakadt belőlem a sírás. Talán soha nem ijedtem még meg ennyire. Pár pillanattal később elengedett, és elhúzódott, majd otthagyott és kiment a szobából. Percekig feküdtem hanyatt, és próbáltam azt hinni, hogy igazából nem történtek meg az előbbiek, de magamon éreztem minden érintését.

Arthur Leclerc

Azt hiszem még sosem voltam ennyire ideges egy csaj miatt, konkrétan végig doboltam a kormányon miközben vezettem. Kerestem egy biztonságos parkolóhelyet, ahol letehettem az autót, majd ahogy leállítottam a motort, írtam egy üzenetet Luisanak, amire persze nem kaptam választ. Meggondolhatta magát? Hülyén éreztem magam, de mégis kiszálltam az autóból, és elindultam a hatalmas épület felé. Emlékeztem arra, hogy mit írt Luisa és merre is kell pontosan menni, így csak abban reménykedtem, hogy az-az ajtó nyitva lesz. Egy hatalmas kerten keresztül mentem át, és messziről láttam pár őrt meg kamerát, de szerencsére nem láttak meg. A bizonyos ajtóhoz érve, mély levegőt vettem majd lenyomtam a kilincset és beléptem. Egy üres konyhába érkeztem, ami inkább az éttermi konyhákra hasonlított, minden fémből állt és hatalmas volt. Ismerős volt már a hely a bál estéjéről. A lépcsőhöz mentem és halkan felindultam. Közben pedig a telefonomra néztem, hogy Luisa válaszolt-e, de nem kaptam semmit. Remek. Ahogy felértem az emeletre hallottam, hogy Luisa szülei beszélnek a folyosó végén, de egyébként senkit nem láttam. Múltkorról rémlett melyik is lehet az ő szobája, de azért kicsit tartottam attól, hogy eltévesztem és lebuktatom magunkat. Végül merészkedtem benyitni abba a szobába, ami a legismerősebb volt. A szobában félig sötét volt és a tévé szólt, az ágyon pedig egy alak kuporgott.

- Luisa? –szólaltam meg, mire a lány felült, de nem úgy tűnt mintha túl jó passzban lenne. Gyorsan becsuktam az ajtót, majd közelebb mentem.

- Ne haragudj, hogy nem írtam vissza –sóhajtotta.

- Mi a baj? –ültem le az ágy szélére. Melegítő szettben volt és a haja kicsit koszán állt, a tekintete pedig nagyon elkeseredett volt.

- Semmi.

- Most hazudsz –állapítottam meg.

- Leonard –felelte végül. A srác olyan baszott idegesítő, hogy az valami hihetetlen, de láttam rajta, hogy most nem csak ennyiről van szó.

- Mit csinált? –kérdeztem, de nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom.

- Bedühödött amiért elutasítottam és megszorongatta a csuklómat –felelte, mire a kezemet ökölbe szorítottam. Basszus, Luisa túl sok érzelmet vált ki belőlem. Ez nem jó.

- Máshol is hozzád ért?

- A nyakam –mutatott felfelé, majd elsírta magát.

- Hé, nyugi bébi! –húztam magamhoz, és közben legszívesebben megvertem volna azt a hulladékot. Mégis mit képzelt az a majom? Egyáltalán mi baja van az ilyenek, hogy fojtogat valakit?

- Félek tőle –szipogta.

- Szóltál a szüleidnek?

- Dehogy, úgysem hinnének nekem.

- De akkor mit akarsz csinálni? –kérdeztem, mire elhúzódott és letörölte az arcáról a könnycseppeket.

- Szerinted mit tehetnék? Semmit, tehetetlen vagyok –suttogta maga elé.

- Jobb lenne, ha elmennél –nézett rám hirtelen.

- Nem, nem hagylak itt –ingattam meg a fejem.

- Arthur, nekünk semmi jövőnk nincs együtt, jobb lenne, ha elmennél –tudtam, hogy elakar lökni magától, mert azt hiszi ez a megoldás, de nem, én nem akartam ezt hagyni neki.

- Barátok még lehetünk, nem? Barátodként vagyok itt –vontam vállat. 

Instagram: dkamilla_iroioldal
TikTok: dkamilla