Gyönyörű és mérgező / Befejezett

Tizennyolcadik fejezet

Luisa Grimaldi

Október 27. péntek

Hihetetlennek találtam, hogy sikerült Arthurnak megszöktetnie, bár jól tudtam, hogy időkérdése és a szüleim rám találnak ismét. De még ennek ellenére is biztonságban éreztem magam, a Leclerc házban, ahol Arthur és a testvérei nőttek fel. Mrs. Leclerc kedvesen fogadott minket, amikor megérkeztünk és rögtön teával és süteménnyel kínált. Majd Arthur régi szobájában kötöttünk ki, ahol a polcait végig vizslattam. Tele voltak régi képekkel, díjakkal meg sisakokkal.

- Ki kell valamit találnunk, Luisa –szólalt meg Arthur az ágyon ülve, felé fordultam és egyértelműen végig engem figyelt. Még mindig az esküvői ruhámban voltam, ami csak ekkor tudatosult bennem.

- Tudom –harapdáltam az ajkam.

- Gyere –nyújtotta ki a karját felém, én pedig hozzá lépkedtem, majd ő az ölébe húzott.

- Nem akarok hozzá menni Leonardhoz –sóhajtottam, de hirtelen furcsa érzés suhant át a mellkasomon, olyan megérzés szerű volt, de nem tudtam hova tenni.

- Nem is kell, holnap repülőre ülünk, és elhúzunk innen –mondta magabiztosan, de a tekintetén láttam, hogy ugyan olyan bizonytalan, mint én.

- És ha nem engednek felszállni a repülőre?

- Miért ne engednének?

- Rémlik, hogy hercegnő vagyok és az apám keze mindenhova is elér? –vontam fel a szemöldököm.

- Jó, igaz... De akkor mégis mit tehetnénk mást? –ez a kérdés viszont rosszabb volt, mint csak bizonytalannak látni őt, mert ez azt jelentette, hogy ő sem tudja igazából, mi is lenne a helyes döntés.

- Kopp-kopp –szólalt meg valaki az ajtó mögül, én pedig gyorsan felálltam Arthur öléből, és mellette helyezkedtem el.

- Igen? –szólt ki Arthur, majd Charles Leclerc lépett be, a kezében a kisfiával, aki édesen nézelődött.

- Hallottam, hogy kellene nektek egy kis lelki segély, szóval itt vagyok –ült le a sarokban álló fotelba, és közben Marcot fogta a kezében, aki egy elefántot szorongatott az apró ujjaival.

- Anyu hívott? –kérdezte Arthur morgolódva.

- Szerinted?

- Jó, ez hülye kérdés volt –sóhajtotta, és a tenyerébe temette az arcát.

- Mi a tervetek? –érdeklődött Charles.

- Úgy nézünk ki, mint ha lenne tervünk? –nézett fel ismét Arthur.

- Hát nem –biccentett.

- Oké, hát szerintem lekellene lépnetek egy kis időre –közölte.

- Ezen agyaltunk mi is, de mi van, ha nem fogják Luisa-t átengedni?

- Magángéppel letudtok gyorsan lépni –vont vállat, én pedig Arthurra néztem, hogy szerinte ez lehetséges-e. De másodpercekkel később már tárgytalanná vált a szökés gondolta, mert Mrs. Leclerc megjelent az ajtóban, és a világom még az eddigieknél is jobban a feje tetejére állt.

- Luisa, szerintem ezt látnod kell –jött közelebb hozzám, majd átadta a telefonját, ahol egy cikk volt megnyitva.

Autóbalesetet szenvedett Monaco hercege és Luisa Grimaldi jegyese.

A szalagcím láttán a gyorom rögtön felfordult, és a könnyek égették a szemem. Azonnal lejjebb görgettem, majd tovább olvastam a cikket. De közben csak az járt a fejemben, hogy az egész az én hibám.

Victor Grimaldi és Leonard Lennington ültek abban az autóban, ami frontálisan ütközött egy másik személyautóval, a Royal street mentén. A balesetben, hárman súlyos sérülésekkel kerültek kórházba, egy személy pedig életét vesztette a karambolban. Forrásaink szerint Leonard Lennington hunyt el a baleset helyszínén. Őszinte részvétünk a családnak és a hercegnőnek!

- Ez nem lehet –pattantam fel, de közben visszaestem az ágyra.

- Nem, nem, nem, nem –hajtogattam folyamatosan, és közben a mellkasom megtelt fájdalommal. Az én hibám, az egész miattam történt.

- Kicsim, nyugodj meg! –vont az ölelésébe Arthur, de azonnal ellöktem magamtól és kirohantam a szobából. Bekell mennem a kórházba, látnom kell apát.

- Luisa! –rohant utánam Arthur, és a lépcsőfordulóban ért utol.

- Meg... Meghalt Leonard! –néztem a srácra, ahogy megállított és maga felé fordított.

- Láttam, Luisa! De apád életben van! –mondta, és tudtam, hogy ezzel akar vigasztalni, de ez nem segített. Leonard meghalt és ez az én hibám volt, biztosan engem kerestek, amikor a baleset történt és ha ma nem lépek le, akkor még most is élne.

- Ne hibáztasd magad! Miért lenne a te hibád? Nem te kérted, hogy mániákusan fussanak utánad!

- Ezzel nem segítesz –ingattam meg a fejem, majd tovább indultam a lépcsőn.

- Beviszlek a kórházba –mondta, és nem ellenkeztem.

- De előtte átkellene öltöznöm –néztem le a fehér ruhára.

- Útközben megállunk valahol –mondta, én pedig nem ellenkeztem, mert a gondolataim máris nem a ruhámon jártak, hanem ismét apán és Leonardon. Az autóban egy szót sem szóltunk egymáshoz, én teljesen elvesztem, Arthur pedig gondolom nem tudta kezelni a helyzetet. 

Instagram: dkamilla_iroioldal

TikTok: dkamilla