Dark Past

|Eleven|

Melody Royal

Szekrényem előtt állva gondolgozom, hogy mit vegyek fel ma este. Nem akarom túlzásba vinni, de nem akarok túl olcsón öltözni. Ilyen kor szoktam Ella segítségét kérni, de 1 nincs itthon, 2 nem szeretném ha meg tudnák, hogy vacsorázni megyek ráadásul Harryvel. Nagy neheze esett a választásom egy piros ruhához, amihez piros tűsakrúmat vettem fel. Hajamat kivasalatam s egy natur sminket raktam fel.

Kilépve a bejárati ajtón, kerestem Harry kocsiját s amint meg láttam a fekete Range Rover felé vettem az irányt. Harry abban a pillanatban lépett ki a kocsi mögül mikor oda értem, kezében egy rózsa csokorral. Arc kifejezése meg rémített. Nagy szemekkel nézett rám, s szeméöldökét egy perce össze vonta.

-Nem tetszik? - kérdeztem félve

-D-dehogy nem, gyönyörű vagy - mosolygott - ezt neked hoztam - nyújtotta át a csokrot amit boldogan vettem át

-Köszönöm

-Hölgyem - nyitotta ki az ajtót - készen áll a vacsorára

-Persze.....uram - mondtam majd beültem az anyósra a virágot pedig hátra raktam

Amint ki hajtottunk a kapun, probáltam bízni Harryben, hogy nem csak elakar rabolni. Végig hajtottunk a városon s egy kisebb útra lekanyarodva hirtelen eltünt az aszfalt a kerekek alól, s meg érezte a föld puha anyagát. Ijedten néztem Harryre aki csak rám mosolygott majd vissza nézett az útra. Na jó itt kezdtem el kicsit félni. Azonban az út végetért s egy kis faépületet láttam az út végén. Harry keresett egy parkolót majd mikor leállította a motort kiszált, s kinyitotta az én oldalam.

-Megíjedtél, hogy elrabollak, ugye? - jött szorosan mellettem

-Egy kicsit - mutattam majd elnevette magát s át karolta vállam, ugy mentünk fel az étterembe.

-Szia Bill - fogott Harry egy vele egyidős fiuval kezet - volt egy asztal foglalásom

-Szia Harry, már is - nézte az előtte elhelyezkedő laptopot - az ajtó túl oldalán lesz és a 2 asztal - vett el egy kis műanyag táblát - a hölgy neve? - nézett rám

-Melody - firkantotta fel a táblára a nevem

-Itt lesz a kárytátok - nyújtotta át - további szép estét - mosolygott

-Kösz, neked is - mondtam majd elindultunk az asztalunkhoz

Át mentünk a másik helyiségbe ahol összesen 5 asztal volt, de ott is csak 2 volt foglalt. Mikor meg találtuk a sajátunkat Harry úriember módjára kihúzta nekem a széket, majd leült velem szembe. Az asztalon lévő étlapot elvéve kezdtük el olvasgatni. Egy kedves pincér fiú jött felvenni a rendelésünket, majd egy 20 perc múlva ki is hozta. Egyébként nagyon hangulatos ez a hely, minden fából van, a halvány világitás pont annyira volt elég, hogy lehessen látni. Itt ott égő sorok lógtak a falon, s aranyos képek és soksok növény.

-Egyébként - néztem fel Harryre - mikor találtad ezt a helyet, vagy hogy?

-Bill aki a recepción volt, az egyik haverom, gimibe voltunk osztálytársak

-Ohh értem, egyébként nagyon szép - mosolyogtam

-Ezt ne nekem mond - nézett vissza a kajájára

Vacsora után nem töltöttünk ott sok időt, szerettem volna meg mutatni Harrynek egy helyet ahova kislány koromba sokat mentem apával. Nagy nehezen de meg engedte, hogy vezessem az autóját. Igazi férfi, nem engedi hogy a nő vezesse a szeretett autóját mert valami baja lesz.

-Na mennyire vagyok borzalmas sofőr? - száltunk ki a kocsiból

-Nagyon borzalmas sofőre vagy - nevetett

-Persze - adtam a kezébe a kocsi kulcsot

-Mi ez a hely?

-Ez a Cherry Creek State Park

-Ohh - karolt át - sosem jártam itt

-Nem sokan jönnek erre, de apa sokat hozott ide - néztem a lábunkat ahogy egyszerre lépünk - ez volt az elsőhely ahova már csak ketten jöttünk. Minden más helyre mindig hárman mentünk, azonban mikor anya lelépett apa ide hozott el elősször, hogy kicsit kikapcsoljon, s elfelejtesse velem a sírást - áltunk meg a korlátnál

-Sajnálom - szorított magához

-Mit?

-Azt hogy anyukád elment - nézett rám

-Ő döntése volt, csak nem tudom miért - néztem fel rá - mikor nagyobb lettem sokszor kérdeztem apát, hogy miért. De ő sem tudta, hisz sosem veszekedtek, nem volt baj a kapcsolatukba, szerették egymást, viszont csak igy lelépett ezzel ott hagyva engem is

-És azóta tudsz róla valamit?

-Annyit, hogy férje van valami, Bruce Connor, a saját éttermét vezeti ami itt van a városba

-És nem félsz, hogy találkozol vele?

-Nem, fel se ismerne. 16 éve nem látott, még egy képet sem - húztam meg a vállam

-Hogy vagy ennyire erős? - nézett rám csillogó szemekkel

-Nem tudom, talán meg tanultam elfogadni, azt hogy csak egy szülőm van, vagy hogy számomra nincs olyan hogy "anya" - néztem rá - de hidd el nem vagyok annyira erős amennyit kimutatok. Vannak napok mikor rám törtenek a síró görcsöl, vagy a pánikroham s ez mind amiatt van hogy 9-10 évesen rengeteget sirtam anya után. Hisz akkor lett volna rá s legnagyobb szükségem. Soha nem mentem egyetlen egy anyáknapi ünnepségre, hisz nem volt kinek elmondani hogy mennyi jó anya volt - kezdtem el pásztázni a lábunkat - vagy családinapra, apa nem akart mutatkozni mert félt hogy valaki fel ismeri, meg mindenkinek ott lett volna az anyukája. Ugyhogy nekem ezek igy kimaradtak az életemből - húztam el a számt - de ezek helyett apa tanított verekedni - nevettem

-Csak hogy tudd - emelte meg az állam, s kényszerített hogy a szemébe nézzek - nálad erősebb.....söt ennyire erős nőt nem ismerek. Végig éltélt majdnem 16 évet ugy hogy mondtad azt hogy anya - mosolygott - én állandóan anyán lógtam, nem váltam el tőle soha. Nem tudnám elképzeli az életem nélküle - nevetett

-Ez van - mondtam halkan - lassan haza kéne indulni - kezd kicsit hűvös lenni

-Várj - vette le a fekete színben pompázó zakóját - vedd fel - tette a vállamra

-Köszönöm - mosolyogtam rá majd közelebb húzva magához elindultunk

Az út csendesen telt. A fák elsuhanó lombjait bámultam miközben azon gondolkoztam hogy hiányzok-e anyának. Vajon gondol rám? Emlkészik-e még a lányára? Arra hogy van egy gyereke? Ilyen és ehez hasonló kérdések keringtek a fejembe, s észre se vettem hogy haza értünk.