még több.

Huszonegyedik fejezet

Egész úton nem szólalt meg. Nem szólt hozzám és én sem hozzám.
Egy időzített bomba volt, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat.
Hajnali fél öt volt amikor Reed leparkolt a hát elé. Leállította a kocsit, majd kiszállt. Követtem őt. Vártam a robbanás pillanatát. Felkészültem. De nem jött el.
Reed tovább sétált a ház bejáratához.
Beléptünk a házba, a lehető leghalkabban, hiszen azt hittem mindenki alszik.
De, amikor levettem a dzsekim és lerúgtam a cipőm, elindultam a lépcső felé, hogy Reed után menjek a szobába, de a nappaliból kiszűrődő hang egyből oda vonta a tekintetem.
-Mia végre! – rohant oda hozzám Will, Daniel pedig óvatos léptekkel követte.
-Hát ti már ébren vagytok? – mosolyogtam kínosan.
-Már hajnali három óta téged kerestünk! Nem tudtuk hol vagy mi van veled! Még a mobilodat is itthon hagytad! Még is mi a fenét képzeltél? – kiabált rám Daniel.
Még sosem láttam ilyen mérgesnek és aggódónak egyszerre.
-Ne haragudjatok, csak nem tudtam aludni Abby pedig elhívott. – sütöttem le a tekintetem.
-És a telefonodat miért nem vitted? Halálra aggódtuk magunkat! Legalább szólhattál volna egyikőnknek, vagy írtál volna egy üzenetet! – Daniel tekintete ugyan olyan dühös volt, mint Reedé. Próbáltam kerülni a tekintetüket.
-Ne haragudjatok. Igazatok van. – továbbra sem emeltem fel a tekintetem. – Csak már késő volt és mindenki aludt.
-Ez nagyon nem mentség! – kiabált rám Daniel.
-Apa, ne verd fel a gyerekeket is. – csitította Will. – De apának igaza van. Amikor Reed felébresztett minket, hogy eltűntél és a telefonod is itthon van, minden szörnyűség eszünkbe jutott.
-Ne haragudjatok! Tényleg nem így akartam. – összeszedtem minden bátorságom és a szemükbe néztem.
-Máskor ilyet ne merészelj csinálni! – parancsolta Daniel. – És egy hónapig semmi buli!
-Komolyan? – nevettem el magam, de amint megláttam a komoly tekintetét egyből lehervad a mosoly az arcomról.
-Büntetésben vagy. Szóval egy hónapig semmi buli. – mondta.
-Jó oké. Rendben. – egyeztem bele.
-Menj feküdj le. – mondta Will és közben a lépcső felé biccentett.
-Ti is aludjatok még egy kicsit. – mondtam bűnbánóan. – És tényleg sajnálom. Jó éjszakát.
-Jó éjt Mia. – köszöntek el.
Elindultam a lépcsőn. Még nem voltam teljesen józan, viszont már közel sem voltam olyan részeg. Egy kicsit még kótyagos volt a fejem és émelygett a gyomrom, de ennyi.
Ahogy mentem fel a lépcsőn nem bírtam másra gondolni csak a robbanó bombára.
Ha Daniel és Will ennyire kiakadt akkor Reed ötször ennyire mérges lehet rám.
Nem tudtam, hogy hogyan mondhatnám elneki, hogy mi bánt engem. Hogyan kezdjek bele, mit mondhatnék anélkül, hogy elsírnám magam vagy teljesen darabokra törnék. De muszáj volt most már tisztázni a dolgainkat.
Annyira elmélyedtem a gondolataimban, hogy az utolsó lépcsőfoknál nem figyeltem és elestem.
Négykézlábra érkeztem, viszont a lépcső sarka pont a térdemet érte így vérezni kezdett.
-Au! A rohadt életbe! – kiáltottam fel. – Instant karma. – beszéltem magamban.
Feltápászkodtam, éreztem ahogy a térdemen lefolyik a vér egészen a sípcsontomig, de nem foglalkoztam vele. Egyetlen egy cél lebegett a szemem előtt még pedig az, hogy tisztázzam Reeddel a helyzetet. Tudnia kellet róla, hogy mi zajlik a lelkemben.
Nem tudom, hogy most az alkohol hatása miatt jutottam erre a döntésre vagy csak mert láttam mennyire ideges és mennyire aggódik értem.
Határozott léptekkel mentem a szobám felé, viszont amikor beléptem Reed nem volt ott.
Elindultam a fürdőbe, de amint megláttam, hogy nem szűrődik ki fény a fürdőből tudtam, hogy ott sincs.
Így már csak egy hely maradt. A szobája.
Az ajtó elé sétáltam, összeszedtem a bátorságom és óvatosan kinyitottam az ajtót.
Nem volt felkapcsolva a villany, de az ablakon pont elég fény szűrődött be. Megláttam Reedet, ahogy nyitott ablaknál szívja a cigijét.
-Bejöhetek? – kérdeztem meg olyan halkan, hogy csoda, hogy meg hallotta.
-Már úgy is bent vagy nem? – válaszolta bunkó stílusban.
Tudom, hogy milyen, amikor Reed dühös. De most én hibáztam, így nem volt jogom kiakadni.
-Nem alszol nálam? – kérdeztem hátha meglágyul.
-Már ha nem érted aggódok, hogy hol a picsába vagy?! – förmedt rám.
-Oké, ezt megérdemeltem.
Odaléptem hozzá az ablakhoz és próbáltam a szemébe nézni, de ő nem kereste a szemkontaktust.
-Nézd Reed. – kezdtem bele.
-Nem vagyok kíváncsi erre Mia. – vágott közbe. – Igen tudom, hogy sajnálod, csak az az igazság, hogy kurvára leszarom. – mondta könnyedén.
-Nem így akartam ez az egészet. – fogtam meg a karját, de ő elrántotta, majd beleszívott egy mélyet a cigibe.
-Eltűntél bassza meg! – kiáltott rám. – Felkeltem és te kurvára nem voltál sehol! Még is mi a picsát vársz tőlem?
-Csak azt akarom, hogy ne haragudj.
-De rohadtul haragszom! És csalódtam is. – közben elnyomta a cigijét, majd felém fordult. – Megígérted, hogy meg próbálsz elmondani mindent, ami bánt. Erre inkább elmész és megint leiszod magad csak, hogy ne kelljen érezned a fájdalmat. – megcsillant a könnyes szeme. – Csak úgy meg súgom Mia, a fájdalom akkor is ott marad, amikor részeg vagy és másnap csak még szarabbul fogod magad érezni. – majd az ágyhoz sétált engem otthagyva.
-Azt hiszed nem tudom Reed? – léptem utána. – Nagyon is jól tudom, de abban a pillanatban amikor részeg vagyok legalább elszáll a fájdalom. Ha csak tényleg egy szempillantásnyira is, de elszáll. És én azt a pillanatot akarom. – sírtam el magam. – Nem akarom érezni ezt a rettenetes nagy fájdalmat és az űrt a lelkemben, amit anya hagyott maga után. – mondtam.
-Ezt a fájdalmat teljesen természetes érezned Mia. Nem kell elnyomnod magadban. Éld meg a fájdalmat. Borzasztó lesz, és kurva kínzó, nem utolsó sorba nehéz is. De nem hiába vagyunk itt neked. – mondta. – Nem vehetjük le ezt a terhet a válladról, bármenyire is szeretném. De azt meg tudom ígérni, hogy melletted leszek végig. A fájdalom sosem fog elmúlni, de idővel megtanulsz vele együtt élni. De nem vagy ebben egyedül csak ezt értsd meg!
A könnyek folyamatosan folytak a szememből. Nem tudtam és már nem is akartam őket megállítani.
Reednek igaza volt. Nem temethettem el magamban az érzéseimet. Muszáj volt elmondanom mi zajlik bennem. Tudtam, hogy ő megfogja érteni, de még is féltem elmondani.
Leültem Reeddel szemben a padlóra. És gondolkodás nélkül vágtam bele.
-A reggelek a legnehezebbek. – mondtam és a könnyek ömlöttek a szememből. – Amikor kinyitom a szemem és eszembe jut mi történt. Amikor össze kell kaparnom a lelkem apró kis darabjait, hogy legalább annyi erőm legyen, hogy feltudjak kelni az ágyból. De igazság szerint napközben sem sokkal könnyebb. – horkantottam fel, miközben próbáltam letörölni a könnyeket, de sikertelenül. – Erősnek kell magam mutatni. Nem törhetek össze Lily szeme láttára. Hiszen mindenki azt várja el tőlem, hogy legyek erős és ezért azt is mutatom, a maradék energiámat is beletéve. De aztán jön egy pont, amikor... - csuklott el a hangom és kapkodtam a levegőt. Reed letérdelt mellém, de én eltoltam magamtól. El akartam mondani mindent. – Amikor összetörök. Akkor vannak a pánikrohamok. Kellettek a nyugtatók, mert segítettek, de aztán egyre több és több kellet. Majd elvetted tőlem, találnom kellett mást, ami segíthet. Így jött az alkohol. De ez sem jó, mert csak elnyomja bennem a dolgokat, amitől fel fogok robbanni előbb utóbb. – egy picit megnyugodtam, majd folytattam. - De itt vagy te, aki simán segíthetsz, de akkor rád leszek utalva. Nem akarok púp lenni a hátadon. Jövőre amúgy is egyetemre mész, nem függhetek tőled.
-Először is, te sosem leszel púp a hátamon! – emelte fel a fejem, hogy a szemébe nézzek. Közben a két kezével a könnyeimet törölgette. – Attól, hogy egyetemre megyek az nem azt jelenti, hogy a világ másik végében leszek. Választhatok egy olyan sulit is, ami itt van a közelben. Másodszor pedig, senki sem várja el tőled, hogy erős légy. Senki! Aztért vagyunk itt neked, azért van itt apa, Will és én is, hogy segítsünk. Lily jól van és jól lesz. Ethannel nagyon sokat beszélget, ő nem zárkózik el, mint mások. – mosolyodott el.
-Lily tényleg szokott beszélni a dolgokról? – kérdeztem.
-Igen. Ethan elmondta, hogy nem egyszer sírt is neki. De nem akar téged terhelni vele, mert tudta, hogy neked is nagyon nehéz most. És ez jó amúgy, hogy Lily beszél. Nem nyomja el magában.
-Tudom, de olyan rossz, hogy azt hiszi számomra teher lenne.
-Nem ő lenne teher és ezt ő is tudja. Csak a dolgok, amiket mondd. – magyarázta Reed. – Téged is ugyan azok nyomasztanak, és nem akarja mondani neked, mert tudja, hogy neked is szörnyű.
-Erős lány ugye? – mosolyodtam el.
-Nagyon erős. És tudja nagyon jól, hogy itt van neki a szintén erős nővére. Mi is itt vagyunk neki, de Ethan áll hozzá a legközelebb, amivel nincs baj, vele legalább beszél.
-Igen, igazad van.
-Te is beszélj róla. Ha nappal, ha éjszaka, ha délután, délelőtt van mindegy mikor, amikor csak szeretnél. – közben átkarolt és magához húzott. – Ha úgy érzed már nem bírod akkor beszélj. Itt vagyok és leszek neked. Meghallgatlak és segítek.
-Köszönöm Reed. – öleltem magamhoz szorosan.
-Ezt ne köszönd bébi. – puszilt bele a hajamba. – Csak annyit kérek csérbe, hogy beszélj hozzám.
-Annyira hiányzik. – mondtam ki és újra elindult a könnyáradat. – Haragszom rá, amiért így itt hagyott minket. El sem búcsúzott.
Szorítottam magamhoz Reedet és közben úgy zokogtam.
Jó néhány perc eltelhetett, amikor kicsit megnyugodtam.
-Megígérte nekem, hogy ha haza értek akkor beszélünk apuddal, hogy mi együtt vagyunk. – meséltem.
-Mikor beszéltél neki rólunk? – kérdezte.
-Nem nagyon kellett. Anya mindig mindenre rájött. Ahogy igazából erre is. – mutattam kettőnkre. – Azt mondta, hogy nem annyira elfogadó a dologban, de egy szülőnek mindig is a gyermeke boldogsága a legfontosabb. És mivel én veled boldog vagyok így ő is boldog. – emlékeztem vissza.
-Örült annak, hogy boldog vagy. Nagyon szeretett titeket. – mondta Reed. – Amikor először találkoztunk vele, nyilván én nem voltam elragadtatva, de nem tudott másról beszélni csak a két lányáról. – mesélte. – Sőt, még fényképeket is mutogatott a telefonján rólad meg Lilyről. – kuncogott.
-Komolyan? – nevettem fel, mire Reed bólintott.
-Már akkor tudtam, amikor megláttalak a képen, hogy mi sosem leszünk mostoha testvérek, mert mi annál még többek leszünk.
-Szeretlek Reed! – mondtam.
-Szeretlek Mia! – mondta, majd magához húzott és megcsókolt.
Még hosszú perceket töltöttünk a padlón egymás karja közt, hogy amennyire csak lehet megnyugodjak. Aztán amikor úgy döntöttünk, hogy le kéne feküdnünk, aludni egy kicsit.
Reed felpattant és felsegített a padlóról.
-Mi történt a térdeddel? – nézte a lábam, amire én is lepillantottam.
A vér már rá volt száradva és egy szép kis seb volt a térdem közepén.
-Ahogy jöttem fel az utolsó lépcsőfokban megbotlottam. – nevettem el magam.
-Nem is te lennél. – Reed is elnevette magát, mire én bele boxoltam a vállába.
-Gyere mossuk ki a sebet. – mondta majd a fürdő felé húzott.
Kitisztítottuk a sebet, majd egy sebtapaszt rakott rá. Kézen fogva indultunk vissza a szobájába, amikor eszembe jutott, hogy át kéne öltöznöm.
-Várj Reed. – állítottam meg. – Átöltözök gyorsan.
-Majd oda adom az egyik felsőm. – mondta, majd tovább húzott a szobája fele.
Amikor beértünk a szobába gyorsan keresett is nekem egy pólót. Szokásosan egy fekete pólót kaptam tőle.
-Nem olyan jó, mint az unikornisos pólód, de meg teszi. – mondta mosolyogva, mire én ismét bele boxoltam a kezébe.
Gyorsan kibújtam a szoknyából és levettem magamról a bodyt is, amikor Reed hideg kezét éreztem meg a hátamon. A hideg is kirázott az érintésétől.
Végig simította a vállam, majd elért a melltartómhoz, amit egyszerűen ki is kapcsolt.
Megcsókolta a nyakam, majd a vállam.
-Gyönyörű vagy. – mondta, amibe én teljesen bele pirultam. – Öltözz fel és bújjunk ágyba. Már fél hét is lehet.
Engedelmeskedtem a kérésének. Belebújtam a pólójába és amikor visszafordultam észrevettem, hogy Reed már csak egy alsógatyában van és úgy fekszik az ágyban.
-Gyere bújj ide. – mondta, majd széttárta a karját.
Bebújtam az ágyba, betakaróztam, majd a fejemet a mellkasára helyeztem.
Éreztem minden egyes szívverését, éreztem ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt. Ez az érzés jelentette nekem a nyugalmat.
-Akár hányszor úgy érzed, hogy jönne egy pánik roham – kezdett bele. – csak lélegezz és gondolj arra, hogy ez csak egy rossz pillanat, egy rossz nap. Minden egyes nap jobb lesz, minden egyes nap könnyebb lesz. És én végig itt leszek melletted.
Szorosabban magamhoz öleltem. Felnéztem rá ő pedig lepillantott rám.
Adtam neki egy csókot, majd az arcát is megpusziltam, majd elég hamar a karjai közt nyomott el az álom.