még több.

Harmincadik fejezet

Amikor vége lett a tárgyalásnak már késő délután volt. Mindenki éhes és fáradt is volt.
Ahogy kiléptünk a tárgyaló teremből megbeszéltük, hogy elmegyünk pizzázni egyet ünneplés képpen.
Ahogy végeztünk a vacsorával még egy kicsit az étteremben maradtunk és beszélgettünk.
Lily és Ethan még megettek egy-egy fagylalt kelyhet. Mindenki örömmel beszélgetett és együtt nevettünk mindenen.
-Meg mondtam, hogy mindennek jó lesz a vége. – mosolygott Daniel.
-Majdnem mindennek. – mosolyogtam el halványan. – A holnapi nap lesz talán a legnehezebb.
-Ebben én is biztos vagyok. – értett egyet. – Viszont menjünk is haza, pihenjük ki magunkat holnapra. – mondta, majd intett a pincérnek, hogy fizetne.
Ahogy felálltunk és kiléptünk az étteremből már besötétedett, az eső is elkezdett esni és hűvös is volt.
-Igyekezzünk haza, otthon még lenne egy fontos dolog amiről beszélnem kell veled és Lilyvel. – lépett mellém Daniel.
-Baj van? – kérdeztem aggódva. Sosem jelentett jót, ha azt mondták, hogy beszédem van veled.
-Semmi baj nincs! – mondta határozottan. – Még el kell nektek mondanom valamit, illetve oda kell adnom. – jelentette ki, amin én kérdőn felvontam a szemöldököm, de nem kaptam választ.
Sietős léptekkel mentünk a kocsikhoz. Hazafele ugyan úgy mentünk, mint ahogy jöttünk. Én, Reed, Will és Ember ültünk egy autóba.
Ne m volt hosszú az út, de valahogy még is egy örökkévalóságnak tűnt. Nem tudtam másra gondolni csak, hogy mit akarhat Daniel és hogy mi az a fontos dolog, amit adnia kell.
A sok rossz után nehéz bármiféle jóra is gondolni hiába kaptunk ma jó híreket.
-Mia. – zökkentett ki Reed a gondolataimból. – Megjöttünk. – mondta, és ahogy körül néztem láttam, hogy Will már leparkolt Daniel kocsija mögé. Észre sem vettem, hogy megérkeztünk.
-Min dolgozik ennyire a buksid? – kérdezte.
-Mindenfélén. Hosszú nap volt. Elfáradtam. – próbáltam hazudtam.
-Csupán csak ennyi?
Nem tudom, hogy ismerhetett meg ennyire ilyen rövid idő alatt, de tudta nagyon jól, hogy nem csak ennyi, tudta, hogy van még valami a háttérben és én nem tudtam neki hazudni.
-Apukád amikor kijött az étteremből odalépett hozzám. Akkor ti még mosdóba voltatok. Mondta, hogy itthon még meg kell valamit beszélnünk és adni is akar valamit. – meséltem.
-És ez aggaszt ennyire? – mosolyodott el.
-A sok rossz után hiába kaptunk egy csepp jót, mégsem tudok a jóra és a szépre gondolni. Nyomaszt, hogy történt valami, vagy valami baj lehet.
-Nincsen semmi baj bébi ezt hidd el nekem. Én tudom, hogy mit akar, de nem mondhatom el akármennyire is szeretném ez az ő dolga. – puszilta meg a homlokomat. – Minden rendben van amennyire csak lehet. Szeretnéd, hogy ott legyek veled? – kérdezte, amire én határozottan bólintottam. – Akkor ott leszek, viszont most menjünk be. Késő van már.
Elindultunk a bejárat felé, éreztem, hogy az addigi jó kedvem elillant és ismét előjött a gyomorideg. Próbáltam uralkodni rajta, de ahogy közelebb értünk egyre rosszabb lett.
Ahogy beértünk a házba mindenki a nappaliban ült és ránk vártak.
-Csak hogy bejöttetek. – szólalt meg Daniel.
-Elnézést, mi csak beszélgettünk még egy kicsit. – mondtam enyhén remegő hanggal.
-Lesz még időtök beszélgetni és enyelegni is. – nevetett Will és Ember pedig meglökte a mellkasát.
-Nem érdekes. – legyintett Daniel. – Kérlek most hagyjatok magunkra, beszélnem kell Lilyvel és Miaval. – mondta, majd ahogy mindenki felállt eluralkodott rajtam a pánik.
-Ne! – kiáltottam el magam, mire mindenki megtorpant. – Maradhatnak, hiszen már úgy is egy család vagyunk nem igaz? – kérdeztem.
-Ha nem zavar titeket, akkor rendben maradjanak. – egyezett bele Daniel, mire mindenki visszaült.
Reed leült a fotelba én pedig a fotel karfájára ültem és megfogtam Reed kezét. Bármi is az, amit közölni akar tudom, hogy szükségem van Reedre.
-Ne aggódjatok nincs semmi baj. Most, hogy lezajlott a per már minden rendben van, persze amennyire ez a helyzet meg engedheti, hogy rendben legyen. – mondta, majd a lényegre tért. – Édesanyátok, amikor elintézte a végrendeletet akkor ugyebár egy nagy összeget is hagyott rátok, ami az életbiztosításból van. Ezt a pénz én elraktam nektek a bankba két külön számlára, amit felvehettek amint nagykorúak lesztek, az-az huszonegy évesek. De mind emellett nem csak a végrendelet írta és a pénz hagyta. – mondta és észrevettem, hogy a könnyeivel küszködik, majd elővett két fehér borítékot. – Magam sem tudom, hogyan lehetséges ez, lehet, hogy megérezte, hogy valami történni fog vagy csak szimplán így látta jónak, de írt nektek egy-egy levelet. Egyet neked Lily, a másik pedig a tied Mia. – nyújtotta oda a levet, de én csak bámultam jó néhány másodpercig, majd a remegő kezemmel elvettem. – Fogalmam sincs mi áll benne, én nem olvastam el. Nem is tudtam róla egészen a mai napig, amikor az ügyvédem átadta.
-Ezt anya írta nekünk? – kérdezte meg Lily.
-Igen tökmag ő írta még mielőtt angyalkává változott volna. – mondta neki mosolyogva, majd rám pillantott. – Ti döntitek el, hogy mikor olvassátok el, vagy, hogy elolvassátok-e egyáltalán.
-Mia én most akarom elolvasni, lehet? – kérdezte, de nem tudtam megszólalni.
Teljesen levoltam fagyva, sokk hatása alá kerültem. Amikor azt hiszi az ember, hogy kicsit megnyugodhat, mindig jön valami, ami újra és újra felkavarja.
-Persze, hogy lehet. – szólalt meg Reed helyettem.
Összeszedtem magam, vettem egy mély levegőt és halványan Lilyre mosolyogtam és bólintottam.
Lily azonnal felpattant és elindult az emeletre, de a lépcsőnél megtorpant és kiáltott Ethannek, hogy menjen vele. Ethan azonnal fel is pattant és követte Lilyt.
-Mibe fogadunk, hogy egy öt vagy maximum hét év múlva ők is olyanok lesznek, mint ti? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán Will.
Ember ismét mellkason bökte, ami mosolyt csalt az arcomra, majd ahogy a levélre pillantottam ismét elöntött a szomorúság.
-Te döntöd el, hogy elolvasod-e. – mondta Danielt ismételve Reed.
-Azt hiszem elolvasom. – jelentettem ki. – De nem most. Még nem állok rá készen. – mondtam.
-Ez természetes. Te döntöd el, hogy mikor érzed magad késznek. – mondta Daniel.
-Megyek lefekszem, hosszú nap volt, holnap pedig egy még hosszabb vár ránk.
-Igen, ebben nagyon igazad van. Pihenjétek ki magatokat. Holnap találkozunk.
-Jó éjt. – mosolyodtam halványan, majd elindultam én is az emeletre.
Éreztem, ahogy Reed a nyomomban van, de nem szóltunk egy szót sem.
Benéztem Lilyre még, aki pityeregve nézegette a levelet. Ethan mellette ült és a hátát simogatta vigasztalás képpen.
Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, amit Will mondott az imént odalent.
Jobbnak láttam, ha most kettesben hagyom őket. Holnap majd kerítek rá alkalmat és beszélek vele.
Bementem a szobámba, de Reed nem volt ott. Magamhoz vettem a pizsamám, majd el akartam indulni Reedhez, de megtorpantam, mert rájöttem, hogy a levél  még mindig a kezemben volt.
A szekrényemhez léptem és megtaláltam neki a tökéletes helyet.
A közös fényképünk anyával még mindig le volt fordítva, ahogy még a jó múltkorában hagytam. Most felemeltem és normálisan a helyére tettem. A levelet pedig úgy helyeztem, hogy látható legyen a kép is és a levél is, amin csak a nevem volt látható, anya kézírásával.
Álltam még pár percet, majd összeszedtem magam és átmentem Reedhez.
-Akkor ez így működik? Egyszer nálam egyszer nálad? – kérdeztem mosolyogva, ahogy beléptem a szobába.
-Úgy tűnik. – mosolygott.
Levettem a szoknyát és kigomboltam az inget, hogy felvehessem a pizsamám.
-Olyan kár, hogy most nem felejtetted el az a nevetséges pizsamát. – mondta, majd beharapta az alsó ajkát.
-Hé! – csattantam fel. – Az unikornisos pólóm a legmenőbb. – húztam magamra, majd úgy tettem, mint aki megsértődött.
-Jólvan unikornis. – nevette el magát Reed. – Gyere bújj ide, aludjunk egyet. – emelte fel az egyik karját.
Megfogtam a takarót és két másodpercen belül már az ölelésében is voltam.
Nem beszélgettünk tovább. Reed elkezdte a hátamat simogatni, majd pár percen belül el is nyomott az álom.
Reggel furcsa volt, mert egész éjszaka most hosszú idő óta végig tudtam aludni. Egyedül voltam a szobába, Reednek semmi nyoma nem volt.
Éppen, amikor kikeltem az ágyból kinyílt az ajtó.
-Jóreggelt. – lépett be Reed egy szál törölközővel a derekán.
-Jóreggelt. – mosolyogtam. – Miért nem keltettél fel?
-Olyan jól aludtál végre, hogy nem akartalak. Gondoltam, amíg lefürdök addig aludj, majd utána felébresztettelek volna.
-Kár, pedig fürödhettünk volna együtt, pont úgy, mint tegnap. – mondtam, hogy húzzam az agyát.
Kiléptem a szobából és ahogy elhaladtam mellette rá pillantottam, közben beharaptam a szám.
-De még itt is folytathatjuk nem gondolod? – kiáltott utánam Reed.
-Ennek nem látom sok esélyét. – mondtam és közben vissza sem fordultam csak a szobám felé tartottam.
Ahogy beléptem magamhoz vettem a törölközőm és elmentem gyorsan lezuhanyozni.
Pár perc alatt már készen is voltam. A szekrényem előtt állva gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, majd végül egy fekete egyberuha mellett döntöttem.
Vettem fel egy fekete harisnyát is, előkerestem a magas sarkú cipőm és a szövetkabátom.
A hajamat kifésültem és ugyan úgy leengedve hagytam, mint tegnap. Sminket nem raktam fel, feleslegesnek tartottam.
Ahogy késznek nyilvánítottam magam a kabátom zsebébe raktam a beszédem és elindultam.
Ismét mindenki útra készen a nappaliba várt rám. Lily egy csodás fekete ruhát vett fel, aminek volt egy kis fehér gallérja, egy fehér lapostalpú topánkával és egy fekete vastagabb harisnyával. Biztos Carol néni segített néni öltözködni, ezt még majd meg kell neki köszönnöm. A fiúk fekete inget és zakót viseltek. Daniel nyakában egy fekete nyakkendő is volt.
-Mehetünk? – kérdezte, amire én bólintottam.
Nem szólalt meg senki sem csak egyszerűen elindultunk. Kint szakadt az eső, így esernyővel indultunk el. Ugyan úgy utaztunk, mint tegnap a tárgyalásra.
A temetőig vezető út körülbelül húsz perc volt, de azt hittem sosem érünk oda.
Túl akartam lenni ezen az egészen, de valahogy mégsem akartam végig csinálni.
Ahogy oda értünk már több ember is gyülekezett. Egy fás részen álltunk meg, ahol nem esett be az eső. Több szék is le volt rakva. Ember, Will, Ethan és Lily le is ültek. Én pedig Lily mellé álltam és fogtam a vállát, míg Reed mögém állt és fogta a derekam vagy éppen a kezem. Daniel pedig mellettem állt meg. Nem vártunk túl sokat, hamar neki is kezdtünk.
Nem tudtam a pap beszédére figyelni, csak a fehér koporsót láttam, amin egy hatalmas vörös rózsás koszorú díszelgett.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, de egy könnycsepp sem jött ki a szememből. Csak álltam és néztem. Teljesen kikapcsolt az agyam és elveszítettem az időérzékemet.
Arra lettem figyelmes, hogy Reed szólongat.
-Mia, te jössz. – mondta.
-Mi? – kérdeztem vissza, mert nem értettem, hogy miről beszél.
Erre ő a pap felé bökött, aki a pódiumról nekem intett.
-És akkor most hadd búcsúzzon el Patricia szeretett lánya Amelia az édesanyjától. – mondta a pap.
Nem tudom, hogy hogyan vagy, hogy mikor, de már csak annyit vettem észre, hogy fent állok a pódiumon egy ember esernyőt tart felém, mert itt valamilyen szinten esett.
Elővettem a kabátomból a beszédet, vettem egy mély levegőt és tudtam, hogy eljött az ideje annak, hogy elengedjem anyát, így neki is kezdtem.
-Emlékszem, hogy egyszer még, amikor kicsi voltam anya elvitt engem a vidámparkba és könyörögtem neki, hogy üljünk fel az óriáskerékre, amit persze ő nem akart, mert tudta, hogy félni fogok, de sikerült meg győznöm. – mosolyodtam el, ahogy visszaemlékeztem. – Természetes mondanom sem kell, hogy anyának nagyon is igaza volt. Amikor felértünk a tetejére már ordítottam és úgy kapaszkodtam anyába, hogy sosem akartam elengedni. Mire egy kicsit sikerült kiszabadítania magát és a szemébe néztem megszólalt: -Ha fél is, minden rosszban lásd meg a jót. -majd a kilátás felé mutatott. Egyből abbahagytam a sírást és csak csodáltam a kilátást, elmondhatatlanul gyönyörű volt. Igaz addig nem engedtem el anyát amíg le nem érkeztünk teljesen. – tovább mosolyogtam, majd egyszer csak kicsordult egy könnycsepp és a többi követte. – És hogy őszinte legyek, azután sem kellett volna elengednem. Tőle jobb édesanyát nem is kívánhatna az ember. Sajnálom anya, hogy nem becsültelek meg eléggé, hogy nem éreztettem veled, hogy mennyire fontos vagy, hogy mennyire szeretlek. Talán azért történ mind ez, mert Isten tudta, hogy te vagy az egyik legfontosabb ember az életemben, de mivel nem becsültelek meg így büntetni akart és hogy tanuljak a hibából elvett tőlem téged. De tudod, mit anya? Elengedlek, még ha fáj is. Azt mondják, hogy a fájdalom megerősít és engem harcosnak neveltél. Búcsút intettél, de én még látlak a távolban elég gyakran álmodom veled esténként. Napról napra egyre csak távolodsz és én félek, hogy elfelejtem az arcod, a mosolyod, a hangod. Elengedlek, mert muszáj. És mivel te erős voltál még az utolsó pillanatban is így én is elpusztíthatatlan vagyok lelkileg. Megígérem, hogy összeszedem magam és hogy vigyázni fogok Lilyre és az új családunkra is, ami neked köszönhető, te pedig odafentről figyelsz majd és azt fogod mondani, hogy igen a te erős nagy lányod megcsinálta. – mondtam ki a végét, majd a könnyeimet törölgetve raktam el közben a papírt.
Leléptem a pódiumról, visszamentem Lily mellé és megfogtam a kezét.
A könnyeit törölgetve, szipogva ült. Reed megfogta a derekam és a fülembe súgta, hogy nagyon jól csináltam és hogy büszke rám. Daniel is halványan rám mosolygott.
A szertartás végén mindenki odajött részvétet nyilvánítani. Mondanom sem kell, hogy a nyolcvan százalék társasággal nem is találkoztam még, de lehet anya igen.
Túl vagyunk rajta. Elengedtem anyát, de el nem felejtem!
Pár percig még ott álltunk, amíg teljesen be nem temették a koporsót. A friss földre lehelyeztem egy bazsarózsa csokrot.
-Ez volt anya kedvence. – mosolyodtam el, ahogy Danielre néztem.
-Már az első randin kikötötte, hogy nem vehetek neki más virágot csak bazsarózsát. – mesélte nevetve.
-Mesélhetnél majd róla, hogy hogyan ismerkedtetek meg. – mondtam.
-Nagyon szívesen mesélek. – mosolyodott el.
Túl vagyunk a nehezén. Most a további felépülés jön.
Anya már nincs velünk, de ugyan úgy figyel minket és vigyáz ránk.
Örökké hiányozni fog és azt az űrt, amit maga után hagyott soha semmi nem fogja betölteni, de erősnek kell lennem. Lily miatt, magam miatt, az új családom miatt és anya miatt. Ő is azt akarná, hogy ne törjek össze és én nem fogok!