Huszonhatodik fejezet

1.2K 25 0
                                    

Reedet megvizsgálta Dr. Robinson. Nem látott komolyabb sérüléseket csak felületieket, ami nagyon jó jel volt. Az arcán lévő sebeket lefertőtlenítette, a testén lévő zúzódásokra pedig nem tudott mit adni, mert azok maguktól fognak meggyógyulni és felszívódni. Illetve most többet kellett pihennie a megszokottnál. A végén ugyan azt elmondta, amit igazából nekem is, ha bármi más panasz lépne fel akkor azonnal kórház.
Az esténk hamar eltelt. Azon kívül, hogy Reedet ápoltam nem történt semmi különös.
Az éjszaka szokásosan nem jött álom a szememre. Csak forgolódtam, mint egy partra vetett hal.
Nem akartam felébreszteni Reedet azzal, hogy olyan sokat forgolódok, így inkább felkeltem az ágyból és odaültem az ablakpárkányhoz. Résnyire kinyitottam az ablakot és megcsapott a hideg levegő.
Ahhoz képest, hogy szeptembert írtunk a megszokottnál jóval hidegebb volt, de akkor nem bántam. Jól esett, hogy friss levegőt kapok. Néha úgy érzem, hogy teljesen megfulladok idebent. Megfulladok az emberektől, megfulladok a gondolataimtól.
Egyszerűen beleőrültem abba, hogy állandóan kattog az agyam és mindig ugyan azon. Egyszerűen egy perc nyugtom sem volt, úgy éreztem nem kapok levegőt. Hiába beszívtam az orromon és kifújtam a számon, valahogy azt éreztem a tüdőmet nagy sziklák nyomják és nem jut be egy csepp oxigén sem.
Síni már nem tudtam, vagy nem volt erőm. Egyszerűen egy könnycsepp sem akart kikívánkozni, hiába voltam szomorú.
Szerintem az elmúlt hetekben annyit sírtam, hogy kiszáradt a könnycsatornám.
Ekkor mozgolódást hallottam az ágy felől, egyből odakaptam a tekintetem és láttam, hogy Reed mocorog.
A kezét az én helyemre teszi és mivel nem talált ott egyből felébredt és felkelt az ágyból fokozott óvatossággal. Amikor teljesen fel akart állni, akkor szólaltam meg.
-Itt vagyok. Ne aggódj. – keltem fel a párkányról és bezártam az ablakot, hogy utána oda mehessek hozzá.
-Megijedtem, hogy nem vagy itt. – szólalt meg Reed rekedtem álmos hangján.
-Megmondtam, hogy nem teszek többé olyan hülyeséget, mint a múltkor. Csak nem tudtam aludni és levegőzni akartam kicsit. – ültem le mellé és közben megsimítottam az arcát.
-Tudom csak minden rosszra gondolok, ha nem vagy mellettem. – hajtotta le a fejét.
-Azt hiszem ez kölcsönös...
Pár percig csöndben ültünk egymás mellett és mind a ketten csak a földet bámultuk. Majd Reed felemelte a karját és átkarolva magához húzott. A fejemet a vállára hajtottam és így voltunk összebújva.
-Nincsenek fájdalmaid? – kérdeztem.
-Nincs semmi bajom. Jól vagyok. – mondta és közben megpuszilta a fejem tetejét. – Tényleg!
-Jól van, akkor ennek örülök. De kérlek azonnal szólj, ha van valami baj vagy, ha fáj valamijó?
-Megígérem. – mondta gyengéden. – Viszont akkor te is mondd el, hogy mi nyomasztott ennyire, ami nem hagyott aludni?
-Csak a szokásos... - csuklott el a hangom. Nem akartam újra és újra elmondani a dolgokat, igazság szerint teljesen feleslegesnek éreztem. És persze, szerintem Reed sem bírta volna, ha állandóan panaszkodok ugyan arról a dologról.
-Beszélj hozzám bébi. Tudod, ha beszélsz akkor megértelek, de ha hallgatsz az nagyon sok mindent takarhat, így esélyt sem adsz, hogy segítsek és újra elzárkózol.
-Ne haragudj én próbálkozom... - tényleg minden erőmet bele adtam, de valahogy azt éreztem egyszer sok lesz ez az egész Reednek és nem lesz jó vége a kapcsolatunknak. – Csak a szokásos, kattog az agyam, mint mindig. Tudod van min gondolkodni. – húztam mosolyra a szám hamisan és ezt Reed is tudta.
-Igen ebben igazad van, de ha nem beszéled ki magadból akkor meg fogsz bolondulni. – erre kicsit őszintébben felnevettem, majd felemelkedtem Reed válláról és a szemébe néztem.
Az ablakon beszűrődő fény és a kis láva lámpám világította be a szobát ezért láttam Reed arcát teljesen.
-Szerintem már nem kell sok ahhoz, hogy egy elmegyógyintézetben kössek ki.
-Ez nem vicces Mia! – komolyodott el Reed hangja. – Ezért kérlek, hogy beszélj hozzám, ezért kér meg Will, Ember, Abby meg mindenki, még apa is, hiszen nem a semmiért hozta fel a terapeutát! Mert jót akarunk neked és nem akarjuk, hogy tovább sérülj azért, mert egyedül hordozod mindennek a terhét. Itt vagyok, egy pár vagyunk! Ami a te gondod az az én gondom is és ez így van rendjén.
-Tudom Reed csak annyi minden jár a fejemben. Egyik pillanatban még anya halála, a másik pillanatban apa meg a nyamvadt tárgyalás, majd a terapeuta, amit igazából nem szeretnék, de meg vagytok győződve róla, hogy segíteni fog. Aztán ott van Lily is. Tudom, hogy egész jól viseli, de igazság az, hogy még egész jól. Mi lesz vele, ha belép a serdülő korba és szüksége lesz az anyukájára? Vagy mi van, ha később, majd nem tud ezzel meg birkózni? Most még lehet, hogy jól van és hidd el ennek én örülök a legjobban, hogy eljár nem zárkózik be a szobájába, mint az első héten tette anya halála után, de mi van, ha később ütközik ki rajta és nem lesz jól miatta? – törtek elő belőlem a dolgok.
-Anyukádat sosem fogod elfelejteni, apukád semmit nem tehet még tárgyalással nem veheti el a felügyeleti jogot ebben biztos vagyok. Lily pedig jól van és jól is lesz. – meg akartam szólalni, de nem hagyta, folyatta tovább. – Erős kis csaj és itt állunk mellette ezt ő is nagyon jól tudja. Ethan áll hozzá a legközelebb és hidd el rengeteget beszélgetek, ha úgy van még anyukádról is. Elmondta, hogy nem akar visszaenni Seattle-be apádékhoz. Apával is rengeteget beszélget és nem egyszer mondta neki, hogy hiányzik anyukátok. És nem azért nem mondja neked, mert nem meri, hanem mert tudja, hogy neked még nehezebb lehet, mint most neki. Szereted őt és ezzel ő is száz százalékig tisztában van.
-Lilytől erősebb lányt nem ismerek. – mosolyodtam el. – Annyi mindenen ment keresztül és még is annyira erős.
-De tudod miért? – kérdezte Reed, mire én megráztam a fejem – Mert ő beszél. Beszél, ha fáj, beszél, ha boldog, beszél, beszél és beszél. És ez tényleg nagyon jó, hiszen nem nyom el magában semmit sem.
-Azt hiszem igazad lehet. – töröltem le egy kóbor könnycseppet. – Csak annyi minden kavarog a fejemben, hogy igazság szerint azt sem tudom, hogy hol kezdjem.
-Akkor kezdjük sorba. – fordult velem szembe a teljes testével. – Mi az, amin most a lejobban forognak most odabent azok a fogaskerekek?
-A gyászbeszéden. Azt hiszem. – mondtam.
-És mit gondolsz róla? – kérdezte.
-Nem tudom, hogy akarom-e ezt az egészet. Annyira nehéz és ha megírom azt a beszédet akkor beismerem a veszteségem. Nem tudom, hogy készen állok-e arra, hogy végleg elengedjem anyát. – mondtam ki minden őszintén. – Vagy mi van, ha megírom, se még sem fogom tudni elengedni? agy mi van, ha meg sem írom?
-Meg kell írnod Mia! Efelől semmi kétségem sincs. És nem fogok hazudni, borzasztó nehéz lesz az egész folyamat, de igazából ez még csak a feldolgozás, viszont, ha megírod a beszédet, akkor igen beismered a veszteségeidet és akkor rájössz, hogy nem tehetsz mást, mint hogy elengeded anyukádat. A gyász folyamata kibaszott nehéz. Leszel padlón és azt hiszed nem fogsz tudni felállni, de aztán minden nap, minden reggelén kinyitod a szemed és megtalálod az apró örömöket, amiért érdemes felkelned. Ez legyen akár egy madár csicsergés, egy nap sütéses nap, vagy akár Lily, de meg fogod találni azokat, amik boldoggá tesznek. Lehet leszenek nehezebb napok, sőt ez száz százalék, viszont itt vagyok melletted és átfoglak segíteni rajta. Írd meg a beszédet Mia, ha kell akkor segítek.
-Azt hiszem megírom. – böktem, amin még én is meglepődtem. Reed szeme is kikerekedett, valószínűleg nem számított arra, hogy ilyen hamar rá tud beszélni a dolgokra.
-Segítsek benne? – kérdezte. – Segítek neked bármiben tényleg!
-Nem kell köszönöm. Azt hiszem ezt egyedül kell megírnom. – mondtam és adtam egy gyengéd puszit az ajkára.
Felálltam az ágyról és leültem az íróasztalomhoz felkapcsoltam a kislámpám és elővettem egy vonalas füzetet és egy tollat.
-Most akarsz hozzákezdeni? – kérdezte Reed meglepődve.
-Igen, azt hiszem el szeretném kezdeni megírni ezt az egészet, mert szerintem nem lesz könnyű.
-Pihenned kéne Mia, szerintem nem az éjszaka közepén kéne elkezdned ezt.
-Most szeretném elkezdeni, kérlek Reed támogass benne. – mondtam, amire ő határozottan bólintott.
-Bármiben támogatlak! És itt vagyok segítek neked.
-Nem kell. Tényleg. Egyedül kell ezt végig csinálnom, de ígérem, hogy szólok, ha szükségem lesz rád. Te inkább pihenj kérlek.
-Rendben van. De tényleg itt vagyok, ha szükséged van rám, bármiről is legyen szó.
-Oda léptem hozzá és megcsókoltam, majd megöleltem. Óvatosan kellett ölelnem, mert figyeltem a sérüléseire, de ő annál erősebbel szorított.
Visszamentem az íróasztalhoz és leültem. Vettem egy mély levegőt és felemeltem a tollat.
A kezem remegett és éreztem, hogy a levegőt is szaggatottan veszem, de tudtam, hogy meg kell ezt tennem, legfőképp magamért.
Élhettem az életemet tovább a pánikrohamokkal, nem alvással, aggódással vagy éppen folyamatos gondolkodással. De nem akartam. Azt akartam, hogy elkezdődjön a gyász folyamata. És ha arra volt szükség, hogy el kellett engednem anyát valamilyen szinten, akkor meg kellett tennem. Lilyért, az új családomért, de legfőképpen magamért.
Kinyitottam a szemem és azonnal vissza is csuktam, amikor a nap vakító sugarai jöttek be az ablakomon keresztül.
Éreztem, hogy egy kéz simogatja a hátam, majd a vállam. Ezer közül is felismerem ezt az érintést.
-Jó reggelt álomszuszék. – súgta a fülembe Reed.
-Jó reggelt. – felemeltem a fejem és éreztem, ahogy fájdalom hasít a hátamba és a nyakamba egyszerre. Letöröltem a kifolyt nyálamat, majd megdörzsöltem a szemem. – Mennyi az idő?
-Fél kilenc. Mióta alszol? Miért nem feküdtél le az ágyba? – kérdezte.
-Annyira dolgoztam a tökéletes beszéden, hogy nem érzékeltem az időt. Éreztem, hogy elálmosodtam, de meg akartam írni.
-És sikerült?
-Azt hiszem igen. – fújtam ki a levegőt.
-Elolvashatom?
-Nem szeretném. Nem azért, mert titkolózok, csak igazából valahogy azt akarom, hogy akkor halld először, majd, amikor elmondom. – vallottam be.
-Rendben van bébi, ha így akarok akkor így is lesz. – mondta majd megpuszilta az arcom. – Viszont most készülődj.
-Hova? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel, mert tényleg nem tudtam miről beszél.
-Tízre oda kell érnünk a terapeutához.
-Teljesen kimen a fejemből. – csaptam egyet a homlokomra. – Muszáj ugye? – Reed nem válaszolt csak bólintott, amire én elhúztam a szám.
Ekkor kopogást hallottunk az ajtón és egyből arra fordítottuk a tekintetünket.
-Szabad. – szólalt meg Reed.
Az ajtón Daniel lépett be.
-Apa, te kopogtál jól hallottam? Azt hiszem fejlődsz. – gúnyolódott vigyorogva.
-Nagyon vicces vagy fiam. – húzta gúnyos mosolyra a száját Daniel. – Mia tízre kell menned a terapeutához. – mondta.
-Tudom. Reed éppen most tájékoztatott.
-Remek, akkor szedjétek össze magatokat. – mondta és éppen fordult volna ki a szobából, de amikor meglátta a rengeteg összegyűrt papírt az asztalon újra rám emelte a tekintetét. – Mi az a sok összegyűrt papír?
-Vázlatok. Elrontott szövegek. Vagy éppen csak idegességebben összegyűrt lapok. – mondtam vállat rándítva.
-Ez mit akar jelenteni? – ráncolta a szemöldökét Daniel.
-Megírtam a beszédet a temetésre. – vettem egy mély levegőt, hogy folytassam. – És el is fogom mondani.
-Ez remek hír Mia! Örülök, hogy így döntöttél. – mondta szomorkás mosollyal. – Akkor most nem is zavarok tovább. Készülj el időben. – mondta, majd kifordult a szobából és bezárta maga mögött az ajtót.
-Velem jössz? – néztem fel Reedre.
-Szeretnéd, hogy menjek? – kérdezte, amire én bólintottam. – Akkor veled megyek. – mondta mosolyogva, majd megölelt és puszit nyomott a homlokomra.
Ölelkezve álltunk és rájöttem, hogy ráléptem az igazi gyász útjára. A gyász egy gyógyulási folyamat, ahogy Reed is mondta. Meg kell élnem minden fájó pillanatát, minden jót és rosszat egyaránt és szerettem volna, ha Reed végig elkísér az útamon.
Reed minden fájdalmamra gyógymódot jelentett. És örültem, hogy magam mellett tudhatom a nehéz időszakban is.

még több.Where stories live. Discover now