Bekódolva [BEFEJEZETT]

f i f t e e n t h - komfortzóna

- Szerintem itt úsztak el az esélyeid. – veregettem vállba majd kiszálltam az autóból.

- De nem értem. – kiabált át a kocsi túl oldaláról.

- Ha találkozót szerveztek, akkor olyan időpontban, amikor fix tudjátok, hogy egyikőtöknek sem lesz semmi dolga és nyugodtan tudtok beszélni. – szólt közbe Aiden.

- Vagy kávézni. – fontam keresztbe karjaim és úgy meredtem a fiúra. Nagy sóhajt véve, szem forgatva fordult felém, de olyan fejjel, hogy már kezdtem azt hinni, hogy megutált. Nem mondott semmit csak megindult a parkoló kijárata felé. Mason még gyorsan odaszaladt hozzám megölelgetett és a fiú után sietett.

- De utálom. – toporzékoltam a parkoló közepén.

- Anya, a néni mit csinál? – ütötte meg a fülem egy kisgyerek hang. Félve hátra fordultam és kínosan mosolyogva integettem a felső szomszédomnak.

- Ne is figyelj rá, kisfiam. – húzta el messzebbre a kölyköt én meg fájdalmasan lehunytam a szeme és megindultam az épület felé.

Majdnem betörtem az ajtót, úgy léptem be a lakásba. Kulcsaimat ledobtam a pultra és megindultam lefőzni magamnak egy kávét. Amíg vártam, hogy kész legyen megtámaszkodtam a pultnak és körbe néztem a lakásban. Nem tudok mit csinálni, egyszerűen mindenhol őt látom. Ő néz rám a bárszékről, ő mosolyog rám az apró gödröcskéivel, őt látom kijönni a hálószobámból és az ő karjai ölelnek, ahányszor csak a derekamra nézek.

Azonnal tárcsáztam Aubrey- t.

Kinyomott.

Aubrey: Órám van, haló.

Nyelvemmel csettintve bepróbálkoztam Jess- nél. Sejthettem volna, hogy a harmadik csöngés után felveszi.

- Tessék? – mint aki most kelt volna fel. Szokásos, néhány suli napot kihagy.

- Mennyit kell téged nyaggatni, hogy el gyere velem péntek este egy buliba. – koppanás, csattanás a túl oldalról.

- Anyukám, hát már ezer éve erre várom, hogy te tedd fel nekem ezt a kérdést! – ajkaim szégyellős mosolyra húzódtak, majd megperdültem tengelyem körül és megkevertem a kávémat.

- Szóval?

- Jó hogy megyünk. Van mit felvenned? – hoppá, erre nem gondoltam.

- Hát, ő...

- Nem baj, nem baj. Már látom magam előtt, milyen ruhákat fogok rád aggatni, annyira izgulok!

- És Stetson? Őt nem zavarná?

- Hát nem igazán beszéltünk.  De ne tudd meg mennyit gondoltam rá az elmúlt napokban. – arcomra fagyott a mosoly.

- Mármint... mármint a buli után?

- Nem, még előtte is.

- Ó, te jó ég.

- Mi az?

- Semmi, majd még beszélünk. - Kinyomtam.

Elfojtom magamban, nem is gondolok rá.

Kint ültem a nappaliban, néhány jegyzet fölött ültem, amíg egy sorozat bent a tévében. Már kezdett lemenni a Nap, mikor valaki ráfeküdt a csengőre.

- Jólvan már, megyek! – kitártam az ajtót. – Mi van?

- Ő vallotta be először a jeles dolgot! – jött be ünnepelve a lakásomba Mason. Csak Mason, senki más.

- Mi? – értetlenül álltam, miközben az ajtónak támaszkodtam.

- Ava! – rázta meg a vállam. Majd megindult a konyha felé, még ugrált és tapsikolt miközben. Néha komolyan elgondolkodom azon, hogy ki az idősebb.