t w e n t y - t h i r d - határ

222 15 0
                                    

- Hazavisszük. Ava – már elvitte az autónkat, ott fog várni. 

De még így sem engedtem el. Bömbölni akartam, ordítani a sírástól. Aiden eltolt magától, hogy rám tudjon nézni. Ujjával letörölte könnyeimet és arcomra csókot lehelt. Pont a szám széléhez.

Egy pillanatra el is felejtettem, hogy miért sírok.


Aiden vezetett. Szó nélkül beült a volán mögé, én pedig mivel sehogy sem tudtam volna Mason – höz ülni, hogy figyeljek rá kénytelen voltam az anyósülésen helyet foglalni.

Csendben voltunk mindketten. Pattogott a levegő közöttünk, de nekem mégis minden gondolatom a mögöttünk üléseken elterülő bátyámra terelődött. Az egész testem remegett, nem volt egy ép gondolatom se. Mit fogok mondani anyáéknak? Mit fogok csinálni, ha újra elkezdni?

Mi lesz, ha...

- Grace. – érinti meg csupasz combom Aiden. Egy testhez álló, combközépig érő, világosszürke ceruzaszoknya mellett választottam ma, amibe beletuszkoltam egy barackszínű inget. Bőröm bizseregni kezdett, amint hozzámért. Egy mély levegő.

Kettő.

Három.

És már a nyakam masszírozom, hogy lenyugodjak.

- Grace! – ejti ki erőteljesebben a nevem ezzel felébresztve engem a gondolataimból. – Nagyon elvesztél fejben.

- Mit mondhatnék? A bátyám beszívva alszik mögöttünk, szerinted hogy állok fejben? – pillantottam rá. Állkapcsa ki- be járt.

- Tudod, hogy nem fogom engedni, hogy visszaessen. – engedte el a combom és a kormányt szorongatta.

- Persze, jól tudom. – nekitámaszkodtam az ablaknak és figyeltem, ahogy az eső is elered.


Megálltunk a panel parkolójában és Aiden kipattanva a bátyám segítségére indult. Én még egy kicsit elidőzve az autómban összeszedtem magam és kinyitottam az ajtót. A hűvös szél csípte kisírt arcomat, az eső kezdte eláztatni a ruhámat és még mindig ott álltam és néztem, ahogy Aiden lábra segítette Mason – t. Aiden egy gyors pillantást vetett rám és felém dobva a kocsikulcsot megvárta, míg lezárom az autót és mellettük kullogva sétáltunk el a liftig. Az eső teljesen ráeredt, a ruhám úszott a vízben, a sminkem elkenődött és még mindig nem ez volt a legnagyobb bajom.

- Végre! – ugrott fel Ava a kanapéról és Mason – höz sietett. Kezei közé fogta arcát és próbált vele beszélni. Eddigre a bátyám már képes volt megállni a saját lábán így úgy gondoltuk Aiden – nel, hogy egy kicsit magukra hagyjuk őket. Odajött hozzám, mert látta, hogy nem tudok merre menni és csak szerencsétlenül forogtam jobbra – balra, majd elkapta a kezem és behúzott magához.

- Azért még kockáztatsz. – kuncogtam fel és odaléptem egy polchoz, ahol képek és minden más emlék sorakozott. Lényegében egész letisztult a szobája. Egy nagy franciaágy, mellette a ruhásszekrénye húzódott, aminek az ajtaján egy baromi nagy tükör volt. A falon volt egy tévé, egy fotel és a polca, ami előtt éppen kíváncsiskodok. Nem is tudtam, hogy mind két fiúnak saját fürdőszobája van a szobájához. A fiú után mentem, hogy elrendezzem az arcom.

- Hé! Kaphatok tiszta. – ott állt nekem háttal egy szál bokszerben és épp tette be a vizes ruháit a mosógépbe. – ruhákat...

Mintha nem érdekelné, hogy félig pucér, megfordult és egy önelégült mosoly jelent meg az arcán miután vagy háromszor végig mértem.

Bekódolva [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now