CHANLIX (tanár x diák)[Befejezett]

♡ 3 ♡

Leszállt az éj. Felix még mindig Szöul utcáit rótta. Az emberek reggel és este teljesen mások voltak. Az éjjeli tömeg nagyban különbözött a nappalitól.

Lámpafények, részeg emberek, szórakozott fiatalok és a sötétben megbújó magányos farkasok. Felix is az volt. Egy csendes helyet keresett, hogy végre leülhessen. Arra ment, amerre a legkevesebb volt a fény és ember. Talán ezért volt, hogy egy koszos sikátorban találta magát. Ki más menne egy koszos sikátorba? Hát ezért nem is volt ott senki.

A falnak dőlt háttal és végigcsúsztatva rajta azt rajta leült a hideg földre. Nem érdekelte a kosz. Pihenni akart.

Behunyta a szemét. Hallgatta a távolból jövő kiabálásokat, nevetéseket, az esti életet maga körül. Egyszercsak valami más is a fülébe jutott. Zuhanó cseppek.

Összehúzta magát és a felsőjét is. Amúgy meg nem akart tudomást venni az esőről és behúzódni bárhova is. Pedig egyre jobban esett, már-már szakadt. A ruha, ami rajta volt csak úgy itta be a ráeső vizet.

Csukva volt a szeme, de még így is érzékelte, hogy valami árnyékot vetett rá. Gyorsan pillantott fel. A saját esernyőjét látta és az ismerős férfit, aki tartotta azt.

– Megvagy – mondta Bangchan.

Felix nem tudta mit reagáljon erre. Ez az egész teljesen váratlanul érte. Megvan? Hogy találta meg? És mégis miért kereste volna?

Bangchan leggugolt elé, hogy szemmagasságban legyen vele.
– De mit csinálsz itt kint a hideg sikátorban? És az esőben!

Felix a földre nézett.
– Nem akarok hazamenni.

– Miért nem? – Bangchan szemeiből áradt az aggodalom.

Felix megvonta a vállait.
– Csak.

– Gondok vannak otthon?

– Miért érdekli? – fakadt ki akaratlanul is a fiú. – Maga csak a tanárom, nem?

– De – válaszolta a Bangchan, majd szorosan megragadta Felix csuklóját és felállás közben magával húzta a fiút is a földről. Az nem ellenkezett. Megindultak.

– Hova megyünk? – kérdezte erre Felix.

– Hozzám – válaszolta neki a férfi és próbálta minnél jobban behúzni a fiatalt az ernyő alá.

– Felix vagyok.

– Tudom. Az esernyőn rajta van a neved.

– Oh... – A fiú ezt teljesen elfelejtette. Valóban belevéste még a nevét újkorában.

Csend volt. Felix azt érezte még mondania kell valamit.
– Micsoda véletlen, hogy pont a tanárom lett, nem?

– Igen, az.

Ezután ismét csendben mentek egymás mellett. Bangchan nem engedte el Felix csuklóját, mintha csak attól tartott volna, hogy a fiú fogja magát és elszalad.

Hamar egy kívülről nagyon modern, letisztult lépcsőházhoz értek. A férfi elengedte Felixet, majd összecsukta a vízes ernyőt. Beütötte a kódot. Mikor kinyílt az ajtó maga elé engedte a fiatalt.

Felix szemeiben nagy kíváncsisággal lépett be. Egy tökeletesre csempézett lépcsősort és egy liftet is látott. Bangchanra nézett, hogy ő melyiket választja. A férfi a lépcső felé indult.

Mikor a negyedikre értek egy olyan ajtó előtt álltak meg melynek névtábláján a "Bang Christopher Chan" név szerepelt.

A férfi hamar bedugta a nagy kulcsot a zárba, majd megforgatta. Nyílt az ajtó és ismét Felix volt az, aki először lépett be rajta.

Márványozott ajzat, tiszta, fehér falak és fekete, üvegezett bútorok. A nappaliba érve egy hatalmas sötét kanapé és egy tökéletesen odaillő tévé fogadta. Nagy tágas tér volt még annál is nagyobb ablakokkal tökéletes kilátást adva a nagy Szöuli életre. A konyha nem volt teljesen elválasztva a nappalitól.

Bangchan arra indult el.
– Éhes vagy? – kérdezte és meglepődött volna, ha tudja, hogy Felix valóban nagyon ki volt éhezve.