Titkok a túlvilágról /Befejezett/

6. Fejezet

Szeptember 3.

Sikeresen elaludtam. Valószínűleg tovább is aludhattam volna, ha nem arra ébredek, hogy hangokat hallok a földszintről. A lépcső fagerendái meg-megroppannak a betolakodó súlya alatt.

Léptek közelítenek a szobám ajtaja felé. Már levegőt sem merek venni. Sötét van, és csend. Persze a váratlan vendég légzésén és az én heves szívverésemen kívül.

A hang megszűnik. Már nem hallom a cipők kopogását. Viszont helyette van más, az ajtóm. Csak behajtva volt, viszont mostmár félig nyitva áll. A folyosó enyhe világítása szűrődik be a szobámba, de az alakot aki kinyitotta az ajtóm nem látom.

A léptek hangjai visszatértek, és ismét a lépcsőt vették irányba, csak mostmár a földszint felé. Nem felém. A következő amit hallok az a bejárati ajtó halk nyitódása. Majd kattan a zár és csend.

A szívem még mindig hevesen ver, a légzésem egyre szaporább. A kezemmel az ágyam melletti kislámpa kapcsolóját próbálom kitapogatni, ami egy pár pillanat múlva sikerül is.

Feloltottam a villanyt, mert ezek után már biztos nem fogok tudni visszaaludni, és sötétben sem szeretném az éjszaka hátralévő részét tölteni.

Mivel még pár napig egyedül vagyok a házban ezért azt a lehetőséget ki kellett zárnom, hogy a szüleim értek haza, hiszen valljuk be, nehéz lenne egyik napról a másikra átrepülni a fél világot. Talán az illető aki betört keresett valamit amit vagy megtalált vagy nem. Más esetre gondolni sem tudtam.

Már nem voltam fáradt, inkább rémült. Gondolataim visszatértek oda ahol akkor jártak mielőtt elaludtam volna. Emilyhez.
Talán most kellene írnom neki, és még lehet reggelre válaszolna is.

Az ötlettől felbuzdúlva magamhoz vettem a mobilom, még csak hajnal 4 óra van szóval bőven van időm 7-ig. Ezúttal nem érdekelt hogyan írok vagy, hogy milyen késő van. Csak írtam.

Aimee: Emy, csak egy utolsó esélyt adj kérlek. 7:30-kor várlak a hátsó bejáratnál. Szeretném megbeszélni a dolgokat.

Ennyi állt az üzenetben, remélem ezúttal tényleg tudok vele beszélni. A telefont magam mellé téve bámultam a plafont, miközben lelki szemeim előtt játszottam minden lehetséges forgatókönyvet a ma reggelről.

Alig telhetett el pár perc, amikor a telefonom elkezdett csipogni. Először nem értettem, hogy ki lehet az ilyen korán, de amikor a lány nevét megpillantottam a kijelzőn, ismét szaporábban vert a szívem.

Emy: Ott leszek.

Nem vártam többet, nem is számítottam többre, talán még ennyire sem. De még ez a két szó is boldogsággal és reménnyel töltött el.