Titkok a túlvilágról /Befejezett/

9. Fejezet

Szeptember 5. Péntek

Mivel szüleim már tegnap hazaértek mostmár nem kell sietnem a buszhoz. Ilyenkor apa vagy anyu szokott elvinni a suliba. Kényelmesen megreggeliztem, most kivételesen nem a szokásost, hanem egy rántottát, és már indultunk is.

- Tegnap korán lefeküdtél, minden rendben Aim? - kérezte aggódó hangon anyu.

- Emilyt leszámitva minden okés, kicsit fura, hogy nem beszélünk de próbálkozok.

- Ne aggódj minden rendben lesz!- próbált bíztatni, miközben leállította a motort. - Csak idő kell neki. - mondta, majd egy puszit nyomott az arcomra, és elköszönt.

Ma csak öt órám van, ami azt jelenti, hogy még elég sok időm marad a számsor megfejtésére délután. Még tegnap este gondolkodtam, hogy hogyan lehetne megfejteni és eszembe jutott, hogy Emy-vel régen számokat használtunk betűk helyett mint kódírás, ezért először azt fogom megpróbálni.

A második órát követő szünet  mindig a leghosszabb, ebben a fél órában pedig mindenki azt csinál amit akar. Ki az ebédlőben, ki a teremben, ki pedig az udvaron tölti ezt a 30 percet. Én az utóbbit választottam. Nem sokan vannak ilyenkor kint, ezért amikor csak lehet én mindig ide jövök. A  könyvtárból tegnap kikölcsönzött könyvet olvastam amikor Zoe az egyik lány a évfolyamból közelitett felém. Pár évvel ezelőtt Zoe is benne volt a baráti körünkbe aztán szép lassan kivállt közülünk.

- Szia Aim! te mit csinálsz itt egyedül? - kérdezte kedvesen.

- Zoe, szia! Rég beszéltünk. Kijöttem olvasni, itt mindig nyugalom van. Te hogyhogy itt?

- Láttam, hogy egyedül vagy, nekem meg nincs kivel lennem, és ahogy mondta már rég beszéltünk így gondotam, hogy idejövök. Ugye nem baj?

Miután a lány már nem lógott velünk, nem igazáb beszéltünk. De ezek ellenére sem voltunk rosszba sose. Kicsit meg is lepődtem amiért idejött, de őszintén nem bánom. Egészen becsengetésig jól elbeszélgettünk. Mindent ami az elmúlt években történt kibeszéltünk, és most úrja úgy érzem, hogy barátok vagyunk, ami jó érzéssel tölt el, mert igy visszagondolva hiányzott már a lány társasága.

...

A következő óra tesi, aminek a legkevésbé örülök. Ma összevolt óránk lesz a 9.c- vel ami azt jelenti, hogy nem csak Oliveréket kell eltűrnöm, hanem a másik osztály kockáit is. Az öltözőben már csak páran voltunk amikor egy hangos sikítás csapta meg a fülemet. Azután léptek közelítettek az öltöző felé, és Lucy rontott be az ajtón.

- Lányok, baj van! Hatalmas baj!- a lány szemeiből már potyogtak a könnyek.

-  Hé-hé-hé, Lucy nyugodj meg, mi történt? -  kérdezte a lány hátát simogatva Zoe. Én is odamentem hozzá. Hiába nem szeretem a lányt, de nem is utálom, és ha valakinek érzelmi támogatás kell, akkor érdekel a legkevésbé a viszonyunk.

- Emily az. - szipogott  a lány. - Azt hiszem...meghalt.- mostmár levegőt is alig tudott venni, szemei pirosak voltak, pólója pedig már vizes a könnyektől.

Kezem lecsúszott Lucy válláról. Éreztem, hogy a világ elhalkul körülöttem, és, hogy a szememet könnyfátyol lepi be.
Légzésem felgyorsult, tompán hallottam, ahogy Zoe kérdezgeti a lányt. Szédülni kezdtem, az öltöző forgott velem együtt. Kezeim remegni kezdtek, ám ez sem állitott meg abban, hogy lerohanjak a lépcsőn egyenesen a terembe. Már majdnem ott voltam, de az ajtót Jasperék állták el.  Amilyen erősen tudtam félrelöktem őket az útból és beszaladtam a hatalmas csarnokba.

A lány a terem közepén feküdt, lábaim megtorpantak teste előtt. A könnyeim hatalmas csepekbe hullottak a földre. Mostmár nem csak a kezem, hanem a lábam is remegett, majd a következő pillanaban térdre borultam. A szívem majd megszakadt ahogy Emily mellett voltam. Már nem lélegzett. Fölé hajoltam, és magamhoz öleltem könnyű testét. Aztán csak néztem. Nem látszódtak sebek, vagy dulakodásnak nyomai. Nem tudtam sokáig bámulni, mert kétoldalról két erős kéz markolta meg a karom, majd vittek ki a teremből.