A tiltott kívánság

III.

Átsétáltunk a falun. Az apró kavicsok zörögtek a lábunk alatt, amíg Zander elvitt a mesterhez, akitől tanulnom kell, ugyanis az ollón lévő hold alapján megállapította, hogy egyike vagyok a Holdáldottaknak. Továbbá azt is elárulta, miközben baktattunk, hogy mikor ideérkeztem a hely varázserővel ruházott fel és ennél a bizonyos mesternél fogom tudni meg tanulni hogyan irányítsam a Holdáldotti képességeimet.

Az út alatt Zander elmondta a többi szabályt is, amik közül bevallom néhányat nem teljesen értettem. Azonban nem szerettem volna több bajt okozni, ezért azon voltam, hogy mindet betartsam.

2. szabály: Sötétedés után tilos kint lenni! El kell bújni, beszögelni az ablakokat és ajtókat, a redőnyöket le kell húzni és ki se tekinteni a külvilágra!

3. szabály: Nem szabad be engedni a lényt az ajtódon! Bármit is mondd, ha bejut azzal magadat és a házban tartózkodókat is halálra ítéled!

4. szabály: Tilos követni a fehér ruhás kislányt!

5. szabály: Nem szabad gombát szedni pirkadat után!

A falu végében lévő kastélyig sétáltunk, ami kívülről úgy festett, mint egy elhagyatott, ősrégi rom, a vakolat több helyen is lemállott, felfedve a csupasz téglákat. Három torony emelkedett a ragacsos bárányfelhők közé, melynek kisebb-nagyobb ablakain megcsillant a fény.
Régen minden bizonnyal még fenséges látványt nyújthatott, de a mostani romos állapota is energiát sugárzott. Ez az erő elsimította a bennem lakozó űrt és feltöltött, mely olyan érzés volt, mintha csak hazaérkeztem volna.

Zander beterelt egy mállott fa kapun, mely egy udvarba vezetett, ahol virágzott az élet. A fák és cserjék levelei olyan zöldek és élettelteliek voltak, mintha nyár lenne. Mindenhol színes virágokat fedeztem fel csorba cserepekbe ültetve, méhek és lepkék szálltak virágról virágra.

Az élet tagadhatatlanul burjánzott a romos falakon belül.

– Erre – terelt be egy másik ajtón Zander, ami egy kihalt folyosóra nyílt.

Az átjáró épp olyan rossz állapotban volt, mint a kastély falai. A tapéta darabokban vált el a faltól, a sötét fadeszkák nyikorogtak a talpunk alatt és őszintén rettegtem attól, hogy ha valamelyikre rálépek, azonnal beszakad alattam és csak a jó ég tudja, hova zuhanok.

Poros képkeretekben portrék csüngetek a falakon, alig tudtam bármelyiket is alaposan megnézni, ugyanis olyan vastag rétegben fedte őket a kosz, hogy csak a körvonalakat tudtam kivenni.

A folyosó végén jobbra, majd annak a végén is szintén jobbra fordultunk. Azok sem voltak jobb állapotban, mint az előzőek. Végül egy gigászi, plafonig érő, sötét fából készült kétszárnyú ajtó előtt fékeztünk le, mely gyönyörű volt, szebbnél szebb faragványok díszítették. Főleg égitesteket láttam rajta, de a középen egy ismeretlen szavakból álló írás volt, olyan, mint amilyen az ollómon lévő szó.

Akaratlanul is a tárgyért nyúltam a zsebem felé. Amikor végigsimítottam a hosszú pengéin, megnyugtatott a tudat, hogy még nálam van és nem hagytam el.

Zander hármat kopogott a fantasztikus mestermunkán, majd az ajtó nyílni kezdett és egy öregasszonyt pillantottam meg a túlfelén. A néni intett, hogy kövessük. Én beléptem, de észrevettem, hogy Zander nem követett.

– Nekem ide nincs bejárásom – magyarázta, majd megragadta a rozsdás kilincseket és becsukta az orrom előtt az ajtót.

Csak pislogni tudtam és kiabálni akartam, hogy ne hagyjon magamra. Pár percnyi tépelődés után megfordultam és az öregasszony szürke szemébe néztem. Ráncos arcán mosoly suhant át, ezüst haját elegáns kontyba fogta a feje tetején és egy nagy, hold alakú ezüst csattal díszítette. Egy földig érő sötétékék ruhát viselt, melynek belső zsebeibe rejtette a kezeit. Olyan volt, akár egy mesebeli karakter, az a bizonyos aranyos, segítőkész hölgy, aki a főhősöket a jó irányba tereli tudásával. Kedvesnek tűnt, de valamiért mégis ellenérzések támadtak bennem vele szemben, annak ellenére, hogy nem is ismertem őt.