A tiltott kívánság

XIV.

Miközben Knox kávézója felé tartottunk, meséltem Mayának pár dologról – bár a kislányt egyáltalán nem említettem. Zander nem tartott velünk, elviharzott valahova, de mielőtt lelépett volna, erősen magához vont és motyogott valamit a hajamba, amit nem értettem és eltűnt a szemem elől.

Lucas és Connor sem tartottak velünk. Én pedig úgy éreztem, hogy egy hatalmas bögre kávéra van szükségem, mert olyan fáradt voltam, mintha napok óta roboltam volna és egy falaltot sem ettem volna.

Mikor beléptünk a kávézó ajtaján hangosan köszöntünk, hogy Knox meghalljon minket a nyüzsgésben, ugyanis a kávézó tömve volt emberekkel. Knox intett nekünk, miközben helyet foglaltunk egy kétszemély asztalnál a sarokban.

Éppen szólásra nyitottam a számat, hogy kifaggassam Mayát Zanderről, amikor Knox az asztalunkhoz perdült, kezében két tányérral, rajtuk ínycsiklandóan kinéző melegszendvicsekkel, amikre még ketchupot is csurgatott. Majd letett elém egy bögre kávét is, mire felcsillant a szemem, mint a gyerekeknek karácsonykor.

– Mondtam már, hogy te vagy a legjobb? – néztem rá hálásan.

Ez a srác máris kiismert, egy szó; kávé. Szerintem nekem már koffein folyik az ereimben vér helyett.

– Csak Zander meg ne hallja – felelte nevetve a srác, majd otthagyott minket, hogy kiszolgálja a többi vendéget.

Rögvest a kávémért nyúltam és nagyokat kortyoltam a bögréből, majd egy apró, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki belőlem.

Végre úgy érzem, hogy élek!

– Szóval, akkor akarsz arról mesélni, hogy mi is történt pontosan? – kérdezte Maya, miközben a kezében lévő szendviccsel hadonászott. – Igazán furcsának hatott a dolog.

– Hidd el, még én magam sem értem pontosan, hogy mi a fene történt – emeltem a számhoz a magam ételét és beleharaptam egyet.

Azonnal megéreztem a sült paradicsom fantasztikus ízét, a finom sonkáét és a füstölt sajtét. Haraptam még egyet és a második falat alkalmával még a fűszeres vajat is negízleltem a nyelvemen. Ez a szendvics az istenek eledele is lehetne, annyira jó!

Ettem még egy harapást, majd a várakozó Mayát – aki addig nem nyúlt a szendvicséhez, míg beszélni nem kezdtem – beavattam a történtekbe.

Elmeséltem mindent...

Kezdve azzal, hogy milyen volt a „vadászat" és hevesen gesztikulálva borultam ki, amikor arról magyaráztam, hogy Zandernek lehet van valakije való világban és ezért nem értem, hogy tőlem mit akarhat. Majd elhadartam azt is, hogyan lőtte le majdnem Lucast Zander, miközben ahhoz a barlanghoz értünk, amit egy korábbi látomásban láttam. Annak részletiről is meséltem Mayának, aki tátott szájjal hallgatta a beszámolómat és csak annyit tett hozzá „de hát te Holdáldott vagy!". Aztán tovább ette a szendvicsét, de le sem vette rólam a szemét, mintha félt volna, hogy azzal abbahagyom a beszédet.

Mindezek után meséltem a barlangban látott kacatokról, a járatokról és a furcsa tükörről, amit aktiváltunk, bár fogalmunk sincs róla, hogy hova vezet, és persze a szörnyekről, akik ezek után ránk támadtak. A kislányról viszont egyetlen szót sem ejtettem. Úgy éreztem, hogy erről hallgatnom kell, hiszen mindkét alkalommal csendre intett. Nem akartam a fejemre hozni a bajt egy olyan kislány személyében, aki már egyszer megszállta a testemet.

Maya sok furcsa grimaszt vágott, miközben engem hallgatott. Az arca mindig elárulta mit gondolt.

– Ez a hely mindig meg tud lepni engem– közölte félig tele szájjal, miután elhallgattam és végre én is ehettem pár falatot a szendómból. – Annyira kiszámíthatatlan, ami itt zajlik!