RÉMÁLOM AZ EXOMBAN /𝒏𝒐𝒗𝒆𝒍𝒍𝒂/ ✓

1.

kipp-kopp, ki kopog?

S A V A N N A H

Levegőért kapkodva riadok fel Halloween estéjén, amikor megszólal a csengő.

Hajam csatakos, a szívem pedig erősen ver, és attól félek, hogy pánikroham visz el a túlvilágra.

Szemeimet szorosan lehunyva, beletúrok a hajamba, és nagyot sóhajtok. Ekkor a csengő ismét megszólal.

"Jesszus, valaki nagyon türelmetlen" mormolom, amikor kimászok az ágyamból.

Káoszos hetem volt a kampuszon, és amikor hazajöttem, abban reménykedtem, hogy pihenhetek, hiszen enyém az egész ház. Igen, a szüleim Olaszországban süttetik a hasukat, miközben mi Kanadában jégkockává fagyunk. Tehát az egész Halloween-i szarság az én munkám lett. Arra nem számítottam, hogy elszunyókálok, és majdnem lekések az édességosztogatásról.

Lefelé haladva a lépcsőn, egy pillanatra megállok, és tekintetem a falra aggatott fotóra esik.

Annyira fiatal és törékeny vagyok, miközben a sötét hajú ex barátom hátulról átölel. Erős fájdalmat érzek a mellkasomban, ahogy visszagondolok az utolsó gimis évemre, és arra, hogy bankett után az autóbaleset következtében eltűnt. Ott hagyott... miközben a mentősök próbáltak kiszedni engem a roncsok közül.

Ott hagyott...

A hang a fejemben három éve kísért.

A csengő kiszakít az emlékeim gyötrelmes ködéből, és ahogy leérek, felkapom az édességes tálat. Erős szélfuvallat csapja meg az arcom, én pedig meglepetten látom, hogy a hátsó üvegajtó nyitva áll. Megdermedem egy pillanatra, majd sietős léptekkel odamegyek, és becsapom. Talán a vihar, vagy fogalmam sincs.

"Csokit vagy csalunk!"

A gyerekek hangja az ajtó mögül áttöri a ház csendjét.

"Megyek" kiáltom fáradtan, majd odaszaladok az ajtóhoz. Ha nem osztom el az édességeket, én fogom megenni, és annak nem lesz jó vége.

Ám, amikor kinyitom az ajtót, nem beöltözött gyerekek állnak a verandán, hanem... egy ismerős arc.

Zöld szemei végigpásztázzák a testem, ajkai gunyoros mosolyra húzódnak, én pedig mozdulatlanná válok. Sötéthaja kissé lenőtt, arcvonalai élesebbek, és egy hatalmas vágás éktelenkedik végig átlósan az egész arcán.

"River?" kérdezem erőtlenül.

"Megvagy" suttogja vészjósló hangon, ekkor megérzem, hogy valaki mögém lép. Még mielőtt megfordulhatnék, éles fájdalom találja el a fejemet, és az előttem álló egykor kedves arc elmosódik, a testem pedig megadja magát. Összeesem.

Fejem élesen csattan a padlón, a világ pedig elsötétül.

Arra eszmélek, hogy valaki végighúz a sáros földön, az őszi falevelek pedig ropognak a testem alatt. Felnyögök a fájdalomtól, amelyet a fejemben érzek. Mély hang kúszik a tudatomba.

"Mit mondtam, te idióta? Hogy légy kíméletes!"

"Bocs, de valahogy harcképtelenné kellett tennem, nem? " válaszol a selymes, kissé vékony férfihang.

Ekkor ismét elsötétül minden.