RÉMÁLOM AZ EXOMBAN /𝒏𝒐𝒗𝒆𝒍𝒍𝒂/ ✓

16.

a pokoli káosz

R I V E R

Az öcsém mindig is szerette a stílust, és szeretett szerepelni. Seggfej... De hogy mennyire kurvára örülök most neki, azt képtelen vagyok szavakba önteni.

Fájdalmasan, de visszahúzom a szárnyaim, és amennyire képes vagyok, testemmel védem Savannah-t a káosztól.

Jer szintén behúzza szárnyait, és visszahuppan a székére, miközben ölébe veszi a félig kiborult popcornját. Úgy arcba vágnám, ha feltudnám rendesen emelni a karomat...

Croix széttárja karjait, kiengedi fekete, tollas szárnyait, tekintete elsötétül, arca pedig úgy eltorzul, hogy attól bárki megrettenne. Állatias üvöltéssel veti rá magát Corey-ra aki egy pillanat alatt kivédi az első ütést. Öcsém vigyorog, amikor a következőt beakarja vinni, ami elől ismét kitér a tündér. Játszik vele, mint az esti vacsorájával. Úgy köröz Corey körül, mint egy keselyű, és a tündérnek fogalma nincs róla mi vár rá.

Sav-ra pillantok, aki sokkos tekintettel figyeli őket.

"Jól vagy?"

"Nem" rázza meg a fejét, és belemarkol Jer popcornjába. "Rosszul vagyok..."

Megszorítom a kezét, és hátrébb nyomom a falhoz, amikor Croix nekivágja Corey-t az asztalnak az pedig összetörik alatta. A dámon odaáll, megragadja a nyakánál fogva, pont ahogy én is tettem, és a magasba emeli. Fekete szemekkel rámered, és megnyalja az ajkait.

"Ez most fájni fog, de én nagyon, de nagyon élvezni fogom" szólal meg, aztán széttátja a száját, és hatalmas sikollyal kiszívja Corey lelkét, akinek feje hátrahanyatlik, és levegőért kapkodva próbál küzdeni. Villognak szemei, miközben a fekete árnyak végig járják a testét, kiszívva belőle mindent.

Elfordítom Sav fejét, szorosan a mellkasomhoz nyomom, engem pedig elégedettséggel önt el az, ahogy Corey úgy omlik a földre, mint egy bábu.

Croix visszahúzza szárnyait, miközben felette a lámpa pislákol, majd szemei kitisztulnak, és elégedetten megtörli a száját.

"Ez fincsi volt" dörzsöli meg a hasát, majd felénk fordul. "Most pedig húzzunk innen a picsába, mert ilyet még sosem csináltam."

"Akkor rohadtul remélem, hogy kipurcant, és nem fog megszökni" szólal meg Jer, miközben nyújtózkodva feláll a székről.

"Majd én intézkedem, ti inkább húzzatok ki a kocsiba."

És így teszünk. Jer felsegít, én pedig Savannah-t az oldalamhoz szorítva sietős léptekkel hagyom ott magam mögött a poklot.

Minden elmosódik, amikor kilépünk a márványköves parkolóba, amelynek közepén egy túlzottan is giccses szökőkút hever. Meglátom a fekete terepjárót, amelynek hátsóülésére bemászom, és Sav-ot magam mellé húzom. Jer bepattan az anyósülésre, öcsém pedig nem sokkal később követi őt, és a volán mögé csusszan.

Feltekeri a fűtést, feltételezem Sav miatt és végre meghallom a motor hangját, amit szintén, kurvára hiányzott. A szabadság hangja ebben a pillanatban.

"És mi van, ha még él? " kérdezi halkan Savannah.

"Luciferrel bezáratom a pokol legmélyére" közli Croix.

"Igen? És mit adsz neki cserébe?" kérdezem epésen, mire feszülten hátrapillant rám és elvigyorodik.

"Most az egyszer, bízz bennem, tesó. És egyébként most te is az adósom vagy, amiért megmentettem a seggedet."

"Minek ellenség, ha az embernek van családja" mormolom.

Sav gyengéd mosollyal rám pillant, én pedig magamhoz húzom egy csókra. Croix kilövell a parkolóból és hangosra tekeri a rádióból szóló rockzenét.

"Egy valamit kérnem kell tőled " mormolom a lány ajkaira.

"Mit? "

"Nem mehetsz a tündérlányok közelébe. Soha többet! "

Hátravetett fejjel, hangosan nevetni kezd, a szívem pedig megdobban, amiről azt sem tudtam, hogy létezik.

Ott vannak a kibaszott gödröcskék.