A tűz próféciája

1. fejezet

- Szedd össze magad! - korholta magát Amelia, miközben lenyomta a kilincset a díszesre faragott, nehéz tölgyfaajtón. A feje felett megszólalt egy apró csengettyű, a kellemes meleg hirtelen arcon csókolta a kinti, téliesen hűvös levegő után. A lány már érezte is, hogy fülig pirult a hőmérsékletváltozás miatt. Mintha nem lenne így is elég árulkodó a kiléte.

Boszorkányként leginkább embernek tűnt, a többi másvilági egy szempillantás alatt kiszúrta, ami elég sok kellemetlen percet okozott már a lánynak. Most azonban nem vett tudomást a testi változásairól, főleg, hogy nem is tehet róla. Ha vértelen lenne, mint egy vámpír, akkor persze semmi problémája nem lenne.
Mondjuk akkor eleve nem kellett volna idejönnie.

Amelia óvatosan becsukta az ajtót, kizárva a lassan szállingózó hópelyheket, és összedörzsölte kesztyűs kezét. A könyvtár valahogy még nagyobbnak tűnt, mint amikor legutoljára itt járt. Ott hátul mintha két sorral több könyv sorakozna, és Amelia egy varangyshotban lefogadta volna, hogy csak három emeletes volt az épület a mostani négy helyett.
Még mindig csodálkozva lépett beljebb, a sötétbarna mahagóni asztalon ezüstszínű varázsfény táncolt. A pult mögött azonban nem volt senki, így a lány még ráért egy kicsit ámuldozni.

A könyvtárban nem sokan lézengtek, pár vízi nimfa vizezte épp össze a magazinokat. Valószínűleg a belső portálon érkeztek egyenesen a kátrányfekete mocsarukból. A lány egyetlen nimfafajt sem kedvelt, de a víziribancokat különösen rühellte. Legfőképp azért, mert a kis rohadékok nem tettek különbséget táplálék és másvilági között, ő pedig köszöni szépen, de inkább megtartja az összes lábujját.

A nimfák, mintha csak megérezték volna, hogy őket figyeli, felé fordultak, rávillantották tűhegyes, borotvaéles fogaikat, majd összevihogtak. Amelia elnyomta a késztetést, hogy átkot küldjön rájuk. Például vízibolhákat.
Ez a kis incidens mindenesetre elvette a kedvét a további nézelődéstől.

Visszafordult a pult felé, és levette a kesztyűjét. Ujjai kezdtek felmelegedni, óvatosan csettintett egyet. Amikor nem történt semmi, elmormolt egy káromkodást, majd újra próbálta. Végre sikerült egy kék színű szikrát csettintenie, mire elégedetten bólintott.

Két ujját az asztalon táncoló varázsfénybe dugta. A bőre bizsergett, amikor a könyvtár mágiája feltérképezte az erejét, az ezüstláng egy pillanatra aranysárgára váltott, vagyis felismerte benne a boszorkánymágiát. Amelia kifújta az eddig bent tartott levegőt, mintha legalábbis aggódott volna. Persze lehetetlen volt, hogy ne ismerjék fel, de a rendszerhiba mindig benne van a pakliban. Egyszer hallotta, hogy egy vámpír evés után ment a könyvtárba, és a magába szívott embervér miatt az őrláng emberként azonosította. Szerencsétlen fickót dühös könyvek seregei támadták meg és üldöztek végig a főúton.

Ameliának azonban semmi kedve nem volt könyvek elől menekülni, így a megkönnyebbülés puha takaróként simult végig a bőrén.

Néhány pillanattal később feltűnt egy könyvtáros is, egy alacsony, csupaszőr öregember jött elő a hátsó raktárakból. A lány valamilyen alakváltónak tippelte.
Talán medve. A szőrből és a szagból ítélve.

- Tessék - szólalt meg reszketeg hangon, miközben a szemére illesztette a szemüvegét, amit a bozontos, barna hajából bányászott elő. Amelia őszintén csodálkozott rajta, hogy lát vele egyáltalán, annyira összemaszatolódott volt a lencséje.

- Egy könyvet keresek. Azt mondták, itt talán van még egy példány - felelte a lány idegesen. Még mindig nem egészen értette, miért őt küldte el a nővére a könyvért. A gyülekezetnek egész csinos gyűjteménye volt mindenféle kötetekből, erre Patty pont azt az egyet keresi, ami nincs meg. Jellemző. - A címe Drakon legendák.

Az öreg összeszorította a száját, bajusza összeért a szakállával, egy egységes egészet alkotva az arcán. Ha még a szemét is becsukta volna, a szemöldöke is becsatlakozik a buliba.
- Nincs ilyen könyv - vakkantotta a könyvtáros és már hátat is fordított a lánynak. Amelia átnyúlt a pulton és megragadta a férfi kopott barna kardigánját. A következő pillanatban azonban már meg is bánta, hogy hozzáért.

Az öregember visszafordult, arca megnyúlt és - igen, a lány jól tippelt - egy hatalmas medvefej vicsorgott vissza rá.
Amelia villámgyorsan elengedte és hátrálni kezdett, amíg neki nem ütközött valaminek.

A könyvtáros a lány feje fölé nézett, rögtön visszavette az álcáját, majd biccentve egyet hátra sántikált.
Amelia még mindig kapkodva vette a levegőt, igyekezett lenyugtatni vadparipaként vágtázó szívverését. A háta mögött azonban megmoccant valami.

Nagyot ugorva felsikkantott és hátra perdült.
Ó, szent Hexia!
Tuti kinyírja Pattyt, ha ép bőrrel hazakerül!
Amitől ugyanis a medve alakváltó is hátrálni kényszerült, nem holmi másvilági.

Hanem egy nyamvadt drakon!
- El... elnézést - hebegte Amelia zavartan, a hülye emberi vonása megint vörös rózsákat csókolt az arcára.

A férfi jó két fejjel magasodott a lány fölé, aranybarna fürtjei hullámokban omlottak a vállára. Napbarnított bőrén itt-ott áttörtek a pikkelyek, a homlokából pedig két méregfekete szarv meredezett. Amelia nagyot nyelt. Eddig még sosem találkozott drakonnal, de tudta, hogy az egyik legveszélyesebb faj a másvilágon. Emberi alakban is halálosak, ha azonban elszabadul a bennük rejtőző sárkány... Az ég irgalmazzon mindenkinek.

- Megtalálta, amit keresett? - A mélyen zengő, dallamos hang egész különös húrokat pendített meg a lány belsőjében, a férfi szemében csillogó játékosság viszont teljesen összezavarta.

- Öhm... nem, vagyis, nem hiszem. Akarom mondani, nem egészen...
Amelia leállította magát, mielőtt még több értelmetlen szót pakol egymás mellé, és újonnan támadt elszántsággal indult a kijárat felé. Csak érjen haza. Megfojtja Pattyt. Mérgesszömörcét tesz a melltartójába. Megátkozza, hogy egy méreggyíkba zúgjon bele. Elvarázsolja, hogy mindig lásson egy pattanást az orrán, amikor csak tükörbe néz. Nem is, tényleg odavarázsolja a pattanást, aztán amikor kinyomja...

- Talán tudok segíteni - zökkentette ki a gondolatmenetéből a férfi. Tűzszínű szemében narancs lángok táncoltak, Amelia megbabonázva figyelte. Aztán leesett neki, hogy mit is mondott a drakon.

- Ezek szerint hallotta, mit kértem. - Nem kérdezte, kijelentette.
A drakonban legalább volt annyi, hogy beismerje, sőt, mintha direkt ingerelni akarná a lányt.
Amelia maga sem tudta, hogy miért, de dacosan felemelte az állát, majd megrázta a fejét.

- Köszönöm, de nincs szükségem a segítségére. Minden jót! Ha most megbocsájt - mondta, majd visszahúzta a kesztyűjét és az ajtó felé fordult. Már lenyomta a kilincset, amikor a drakon újra megszólalt, hangja beleveszett a főutcáról beszűrődő forgalomba.

- Még találkozunk, Amelia!