A tűz próféciája

3. fejezet

Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőle, amikor végre megpillantotta a lépcső tetején a fehérre mázolt ajtót. A bűbájnak hála, amit még kezdő boszorkánytanoncként bocsájtott rá, az ajtó magától kinyílt előtte és barátságos nyikorgással invitálta beljebb. A kandallóban azonnal felpattantak a szikrák, ahogy belépett, elűzve a sötétséget minden sarokból.

A vidám lángok kacska táncot lejtettek a farönkökön, Ameliának egyszerre támadt kedve velük lejteni és lekuporodni az ágyára. Végül az utóbbi mellett döntött, miközben az ajtó kulcsra záródott mögötte. Az ölébe ejtette levendulaszínű párnáját, és elgondolkodva figyelte a lángokat. Másfajta lángok jutottak eszébe róla, ezért inkább elfordította a tekintetét és felkapta az éjjeli szekrényéről az este félbehagyott könyvet. Bűbájok és igézések haladóknak. Igaz, hogy már teljes értékű boszorkány volt a tavaly napfordulókori beavatási vizsgája után, de tanulni mindig lehet.
Amikor azonban harmadszorra kezdett neki ugyanannak az oldalnak – Hogyan vegyük fel a kapcsolatot túlvilági entitásokkal? –, mert a szeme újra és újra visszatért a lángokhoz, inkább becsukta a könyvet.

Mégis mi volt az a forróság, ami elöntötte a csarnokban? Tényleg a drakon szórakozott vele? Képesek ilyenre? Fájdalmasan keveset tudott a fajtájáról, azt is többnyire Patty túlfűtött elbeszéléseiből.

A gondolataiból kopogás ébresztette fel. Valószínűleg el is bóbiskolt, legalábbis az apró nyálfolt a párnáján erről árulkodott.

Gyanakodva nézett az ajtóra. A bűbájnak hála szinte lehetetlen volt áttörni, csak engedéllyel lehetett belépni a szobába. Ez a kastély minden szobájára igaz volt. Morenának természetesen mindenhova szabad bejárása volt, Patty pedig nem szokott kopogni. A lány általában csak beront az ajtón, mint egy kerge forgószél.

Amelia kihúzta magát az ágyon, a kezét a háta mögé rejtve idézett meg egy mágikus golyót a tenyerében. Jobb félni, mint megijedni, ez volt a fő szabály az életében.

Hallgatózott még pár pillanatig, de mivel odakint minden csendes volt, nem hallott dulakodásra utaló jeleket, ezért elvetette, hogy drakontámadás alatt állna a kastély. Ráadásul nem potyognak tűzlabdák sem az égből, a torony pedig nem reng a sárkányostrom alatt, úgyhogy megköszörülte a torkát és kiszólt.

– Szabad!

Az ajtó, amilyen gyorsan kinyílt, olyan gyorsan csukódott is vissza. Amelia csak azért nem támadott, mert felismerte a szőke üstököt, ami besurrant az ajtón.

Patty levetette magát a szemközti ágyra, félretolva Patrickot. A fekete macska álmosan pislantott egyet zöld szemével, majd hatalmasra nyitott szájjal ásított. Patty kiskedvence, amit a záróvizsgáján kapott, morcosan az ágy végébe mászott és folytatta az eddigi tevékenységét: ismét mély álomba zuhant. Amelia el sem tudott képzelni haszontalanabb jószágot ennél a macskánál. Talán ha Patty nem kényezteti el ennyire…

– Mióta szokásod a kopogás? – kérdezte inkább a lányt, aki hanyatt feküdt az ágyán. A plafonra bűvölte a csillagokat és elmélyedve nézte a kirajzolódó formákat.

– Amióta úgy döntöttél, hogy mindenki előtt akarsz átkot szórni rám.

Amelia fújt egyet és ő is a hátára gördült.

– Ha nem húztál volna csőbe, nem kellene félned.

– Igen, de látnod kellett volna az arcodat, amikor megláttad a drakont a könyvtárban – kuncogott Patty. Amelia lehunyta a szemét. Naná, hogy a szobatársa kémkedett utána az üveggömbjében. Amióta megkapta azt a vackot, a kukkolás szinte mindennapos tevékenységgé lépett elő nála.