Álom a halálom

1# Szellemekkel suttogó

A következő sorokat tizenéves koromban írtam, bőven lenne mit javítani rajta, de úgy gondoltam, hogy nem szeretném megváltoztattni, átírni az akkori gondolataim/hibáim, hisz ez egy csöppnyi kis morzsa az akkori gondolkodásomból, meglátásaimból. Tehát a történetet írta; "régi Barbi és új Barbi."

Ui; (Előre leszögezném; Nem vagyok sem profi író, sem tökéletes :) ) Ennek fejében jó szórakozást kívánok!

....Valaki szerint a skizofrénia természetfeletti jelenség is lehet.

    "Mikor anyámat láttam magában nevetgélni, mélyen a gondolataiba burkolózva, tény hogy megijedtem. Mintha hirtelen egy horror filmbe csöppentem volna. Csak általában a horror filmektől nem félek, itt viszont a hideg rázott. Anyám elég reálisan gondolkozott, nem hitt sem a szellemekben sem a telepátiában, s egyéb dolgokban. Most viszont meg volt győződve arról, hogy valaki kommunikál Vele.

Az elmondottak alapján többen is voltak. Sem férfinek, sem nőnek nem lehetett beazonosítani. Egy torzult hang. Máskor egy mélyebb, férfiasabb hang szólt hozzá. Hogy nőt említett-e, arra már nem emlékszem, viszont megérzéseim alapján több volt mint 3 személy. Mikor intézetbe került, a diagnózisa alapján idegösszeomlás volt anyám problémájának forrása. Viszont valahogy akkori fejjel nem tudtam elhinni az orvosoknak. Meg voltam győződve, hogy  skizofrén tüneteket produkál. Csak nézett maga elé, és suttogó szavakat mondogatott a levegőbe. Sokszor viszont nevetgélés hallatszott ki anyám szobájából, s mikor benézett valaki hozzá, idegesen reagált. Már-már annyira nevetett sokszor, hogy könnyezett. Vöröslően izzott a tekintete, igazán ijesztő látvány volt ez, főleg egy gyermeknek. Mintha egy drogfüggő szemébe néztem volna. Mikor szanatóriumba került, valahogy éreztem még azt a furcsaságot a szobájában. Úgy éreztem, mintha nem egyedül lennék... Mintha még ott lenne a szobájában és még mindig nevetgélne. Mikor kimentem onnan akaratlanul is de kapkodni kezdtem a levegőt, sietősre fogtam kifelé,  s erősen becsuktam az ajtót, mintha valamit bezárnék oda... Mintha még mindig ott lett volna anyám." 

Sokszor úgy érzem, jobb volt a tudatlanság korát élni. Mikor önfeledten ugráltam az ágyon, és mit sem sejtettem a későbbi életemről. Ugyanakkor éreztem annak a súlyát, amit az emberek felém mutattak, ahogy Rám néztek. Nagyon sok előítélettel szembesültem már akkor. Csak nem tudtam pontosan mi az. Hogy miért teszik ezt velem az emberek. Azt hittem azért, mert kicsi vagyok. Egy kislány akinek gondtalan az élete, és ha valami bonyodalom is történik, sírdogál, majd hamarosan megnyugszik. Utána vígan örül tovább az életének, annak hogy van fantáziája, annak hogy végtelen az ideje, és mindet játékra fordíthatja. Nem mondom, hogy nem tudtam mi az a szeretet, hisz ha az úton láttam egy kóbor állatot, egyből megsajnáltam, és magamhoz akartam venni. De mikor anyám és apám megtiltotta hogy felhozzam a lakásba, valahogy nem láttam bennünk azt ami Bennem megvan, és teljesen rideg lettem. Értem én, hogy felelősséget kell vállalni mindenért, és az anyagiak sem mindig olyanok amilyenek, de ők valahogy nem azért nem akarták hogy magamhoz vegyem, hanem azért mert undorodtak az állattól. Nem nézték életnek, csupán egy tárgynak ami mozog, és haszontalan. Egy száműzött semmirekellő szenny. Nem volt Bennünk sajnálat, sem szeretet. Vagy valahol mélyen elfojtva.

Legtöbbször inkább a pénz hiánya kínozta őket, és a megélhetés folytonos, gyötrelmes gondolata. Érthető, hisz sok ember küzd ezzel. De mindig elvoltunk valahogy, átlagos helyzetünk volt, viszont Ők szerettek túlozni, sajnáltatni magukat hogy nekik egy garas nem jut, és hogy olyan rossz helyzetben vagyunk. Nem érdekelte Őket, hogy valahol árvák éheznek, és árva lelkek akiket magukra hagytak az utcán. Csak magukra gondoltak. Nem mondom, hogy gondolataikban nekem nem volt hely, de sokkal inkább egy "muszáj gyereknek" tartottak. Ezt a későbbiek folyamán alaposabban kifejtem.

Átlagos gyermek voltam, kissé talán zárkózottabb, naívabb. Sokszor azt terveztem vagy énekes, vagy táncos leszek. Gyermeteg lelkem imádott játszani. Volt pár plüssállatkám, velük szerettem lenni a nap minden percében. Úgy éreztem, mikor a szemükbe nézek egy szeretetre éhes lelket látok (Valójában magamat láthattam bennük). Egy olyan lelket ami él, és tele van szeretettel. Akire vigyáznom kell, egyfajta anyáskodás lett úrrá rajtam. 

Mikor ez a történet játszódott, tizenéves lehettem. Nem mondom hogy felhőtlen életem volt, de nem is túl szörnyű a körülményekhez képest. Valamikor etájt végeztem az általános iskolával, és elkezdhettem a középiskolát. Egészségügyi iskolába jártam, újdonság volt minden. A tanárok, a hely, az osztály, na és persze az osztálytársak. Nem volt sok fő, kb. 20-an ha lehettünk. Az osztályfőnököm kissé komor illető volt. A többi tanárral jól kijöttem, bár annyira még nem volt alkalmunk megismerkedni egymással. 

Éreztétek már azt, hogy olyan nagyon idegesek, feszültek vagytok, hogy azt erős, megállíthatatlan fejfájás kíséri? Nos, valami hasonlót érezhetett anyám is. Megfeszültek az erek homlokán, s szinte már-már a sírás határán volt. Nem holmi "bánatkönnyes" sírásról van szó, hanem mikor valakinek annyira felforr az agyvize, hogy kitör a szemeiben mint valami háborgó vulkán. Azt mondják, az kiabál, aki fél valamitől. Ez anyámra nagyon igaz volt. Valamilyen szinten így adta le a feszültségét. Máskor viszont ami éppen a kezébe akadt falhoz, földhöz, szekrénynek vágta. Egyszer olyan erősen csapódott a földre egy távirányító, hogy darabokra tört. Emlékszem, ijedtségemben sírtam, és próbáltam összerakni a távirányító darabjait. Az apró darabokat, amik össze-vissza hevertek a szőnyegen. Sírtam, sajnáltam azt az tárgyat. Nem tudom, hogy lehet  olyan szinten kötődni, mint én kötődtem bármihez, de valahogy rossz volt nézni hogy egy pár perccel ezelőtt még ép tárgy, teljesen összetört, darabokra hullott....Akárcsak én megannyiszor... Viszont akkor még azt sem láttam, hogy anyu mennyire összetört belülről...