Álom a halálom

"Anyu játsz velem!"

  Mostanság sokszor eszembe jut, hogy felkeressem anyámat.
Nem tudom megmondani, hogy szeretett-e valaha, hisz sosem mondta.
Egy családi perpatvar után csak annyit kérdezett tőlem, hogy szeretek-e velük lenni!? - Ez volt az egyetlen felidézett "érzelmes" megnyílvánulása hozzám.

Anyám nem kicsit rasszista volt, ámbár a kreol bőrömet jócskán csak kiszerette volna használni. Egyszer elvitt egy roma önkormányzathoz, hátha támogatást kérhet rám. Persze nem sikerült, így féktelen harag kerítette hatalmába.

Anyu eztán máshogy kezdett el velem viselkedni. Közömbös lett velem, erős szigorral próbált nevelni, na meg erőszakkal. A tanulmányaimra kezdett fókuszálni, hátha ügyvédet, vagy orvost tud belőlem faragni. Elvárta, hogy a maximális jó jegynél alább ne adjam, különben fakanállal vert meg, vagy akkora pofont kaptam, hogy sokáig éreztem arcomon kezeinek nyomát. Gondolom érdekében állt, hogy majd én egyszer "kimenekítem" az átlagos, szürke életéből, na meg rossz anyagi körülményekből.

Belémerőszakolta a tanulást, a szó szoros értelmében! Egészen addig ez volt a fő feladata, míg pszichés beteg nem lett... Onnantól már nem foglalkoztatta semmi. Egész nap feküdt, nem csinált semmit. Már nem vert meg többet.

Mindenáron a "jobbat" a többet kereste az életében, amibe bele is bukott. Pedig kifejezetten intelligens ember volt, többre vihette volna mint aki valaha is volt...

De az Ő családjában is gondok voltak. Anyukája (vagyis a nagymamám) korán meghalt súlyos cukorbetegségben) így magára marad nárcisztikus apjával.

Rokkantnyugdíjas lett hamar az öröklött cukorbetegsége miatt, de nagyon kevés pénze volt. Fokozatosan egyre stresszesebb lett, nem örült már semminek. Kislányként csak annyit láttam, hogy "anyu mindig mérges, vagy sír."

Apámmal a legtöbbször veszekedtek, mert mindig elitta a pénzt. Hiába keresett jóval többet mint egy átlag ember. Apám régen bányász volt, és korán nyugdíjba mehetett. Nem fizettünk rezsit, és rengeteg kedvezmény illetet meg minket, mégsem maradt a hónap végére mit enni.

Visszagondolva anyu sem bízhatott meg soha senkiben. Azt nem tudom, hogy voltak-e benne anyai ösztönök, vagy csak érdekből voltam a lánya...
De azt igen, hogy nehezen - Vagy abszolút nem tudta kifejezni az érzelmeit. Mélyen elnyomta magában, akárcsak én!

Sohasem láttam igazán boldognak, önfeledtnek. Szerintem ha gazdagok lettünk volna sem lett volna elégedett az életével! 

Korábbi házunkban volt egy kutya, akit Alíznak hívtak. Egy németjuhász volt, akihez állítása szerint nagyon kötődött. De mikor kiskutyái lettek, apám eladta őket pár sörért, és depressziós lett.

...Alízt elvitték az erdőbe, és otthagyták. Pedig anyám egy időben azt mesélte, hogy öreg kutya volt már, és meghalt  bánatban. Valójában sorsára hagyták pont akkor, amikor a legrosszabb volt neki, hisz elvesztette a kiskutyáit!  Később derült aki apám elszólásai alapján az igazság.

Már akkor nagyon szerettem az állatokat, s mikor ez kiderült rájöttem milyen gonoszak a szüleim!
Megfogadtam, hogyha "nagy leszek," én magam mindig szeretni fogom az állataimat, és sosem hagyom őket magukra! Jobban szerettem őket mint az embereket...

Kicsiként próbáltam anyuval számtalanszor játszani, de mindig kilettem zárva a szobájából, mondván pihenni szeretne, és zavarom őt.

Közös jó emlékeim közé talán azt tartozik, amikor közösen retro zenékre táncoltunk.

Örültem, hogy épp akkor foglalkozott velem, amíg el nem fáradt a táncban.
Egy kicsit jó kedvem támadt, s azt éreztem, hogyha valahogy kedvében járok; Majd egyszer szeretni fog lányaként.

Kaptam sok plüssállatot, játékot, szép ruhát, talán ezekkel fejezte ki elnyomott szeretetét. De hogy mit érzett igazán irántam, szavakban sosem mondta el. Talán ez mélyen belül fáj még.

Azóta anya lettem, és ennek hatására egyre jobban érzem a hiányát annak, hogy legyen nekem is egy anyukám. Akire számíthatok, aki segít, akinek segíthetek, akit megölelhetek; Akit szerethetek...

Bár Ő sosem volt egy társasági ember, utólag visszatekintve ez is beleszámíthatott a szomorú sorsába, hisz nagyon magányos ember volt.
Nem volt kinek megnyílnia, mindig elfojtotta a bánatát, félelmét, aggódalmait is.

Igazából én is hasonló vagyok, nehezen nyílok meg. De ha egyszer biztonságos közegben érzem magam, nagyon tudom élvezni az emberek társaságát, nagyon megszeretek mindenkit aki kicsit is ért. Bár nekem kötődési problémáim vannak, úgy érzem a szerethető énem arra született, hogy szeressem az embereket!