Álom a halálom

Elismerés

Elismerés vadászat

A csalódottság érzete egyre csak fokozódik elmémben, ami tépő karjaival nem enged szabadon. Magányt akartam magam köré, hisz tudom hogyha nem kapom meg, előbb-utóbb a "nagyhatalom" úgyis elveszi majd mindazt. A sorozatos veszteségek és a negatív gondolatok ostoromlják gondolataim egykoron pompázó várát, melyek hadat üzentek belső uralkodómnak, aki egyre csak gyengébb/betegebb.

Nem szeretem, ha látják szenvedésem...
Nem szeretem, ha látják, hogy ugyancsak gyenge vagyok belül! Régen azt gondoltam, hogy aki MER gyengének mutatkozni, az valójában bazi erős. Ez így is van. A mesekönyvekben. Amit (kéne) tanítanak a gyerekeknek; - "Ne félj kimutatni az érzéseid!"

Hogy a fenébe ne féljen egy pöttöm gyerek, mikor már egészen aprócska kis teste reszket attól, hogy "mit fog mondani más" - Ha mer nagyközönség előtt sírni?
NEM HISZEM, hogy van olyan ember, akiben nem okoz maradandó kárt, mikor a nagytöbbség kineveti, megalázza - Vagy épp semmibe veszi. Nem lehet kikerülni, ahogy a nagyvárosokban a forgalmat/közlekedési lámpákat sem, amik megmondják nekünk; "Tilos! - Mehetsz!"

Jól kezelni mindent lehet, de egy időn túl nem elég JÓL kezelni mindent, össze KELL törni, hogy bármi is változzon. Aztán persze jön egy újabb kiborító akadály, amit le lehet küzdeni, de mint ahogyan mindenki MÁS, máshogy vesszük az életünkben felbukkanó akadályok sorozatát.

Nem akarok negatív lenni, nem akarok másokkal foglalkozni, más helyett ÉLNI! De van az a pont, hogy véleményem szerint ez kikerülhetetlen. Amikor autót vezet az ember, kockázatot vállal. Hisz bármikor kiugorhat elé egy vad, ami magában/a sofőrben is kárt tehet. Kockázat vállalás nélkül nincs lét, de ez ugyanígy igaz az emberekre is. Van, aki kikerülhetetlen, s nem megoldás az elszigeteltség. Eltelt egy kis idő, egyre mélyebben elmerültem tudatalattim emlékeiben/érzéseimben, s azt kell hogy mondjam; Rettegek!

Rettegek, hogy nem másoknak nem leszek elég jó, hanem saját magamnak sem! Talán...Könnyebb úgy élni, hogy senki/kevesen vannak az ember körül, de véletlenül sem jobb. Ez egy választás. Vagy tudom magamról, hogy "nem fogom túlélni köztük" - vagy... "Túlélem, de sérülök!"

Sok dolgot nem értek, amit a nálamnál okosabbak hosszú oldalakon/beszédeken keresztül már kiveséztek, s segítettek túllendülni mindezeken, és nekem is van némi tapasztaltom, mégsem érzem úgy, hogy más motivációi szerint éljek. Valamire szándékosan nem nyitok, mert megszoktam azt, hogy magam oldjam meg problémáim. Hol hosszas magányos meditációk által, hol belevetve magan a nagybetüs Életbe ahol emberek ezrei szeretnek/gyűlölnek.

Szakaszokra osztom az életem, hogy megtanuljam felhasználni negatív gondolataim, hogy azok pozitívvá váljanak! Az arany középút, aminek neve: Realizmus.
Miért kéne álomvilágban élni? Hisz nem vagyunk mesehősök. Az emberek gonoszak, nem minden történet végződik jóval, a rossz nem mindig nyeri el MÉLTÓ büntetését. Társadalmi elhelyezkedésünk sem mindegy hol tart, minek tartanak minket, hisz minden ezektől függ. Legyen ez állás, hobbi, MAGÁNÉLET!!!! Ahogy nekünk is egyre több elvárásunk van MINDEN felé, úgy másoknak is felénk. Kikerülhetetlen téveszmés beteg világban élünk, ami saját magát fogja kipusztítani azzal, hogy létezik a tabuság halmaza. Számtalan dologról nem beszélünk, vagy gyűlölközően nyílvánunk meg név/arctalanul az internetes felületeken, vagy akár személyesen. Azt gondolom minden elmezavaros embernek egy részre normális, és minden normális embernek egy másik része meg elmebeteg. Hisz egymást taszítjuk le hatalmas szikláról, aminek a túloldalán ott áll a béke, s nyugalom szigete. S ez nem hit kérdése. Tény.

"Jobb akarok lenni nála, más vagyok, nekem a legrosszabb. Sajnálj!" - Az egóm gondolatai.

Elvárható bármi is az életben?
KELL bármit is kompenzálni?
Keresni KELL a figyelmet, és a törődést?

Megszállott visszacsatolásokból áll az életünk. Ha nem ismernek el, gyenge vagyok. S ha gyenge, akkor védtelen.
Jó érzés sajnálni magam.

A pátyolgatás visszavezet a gyermekkorhoz, amikor anyu és apu fokozott figyelemmel látta el a "harci" sebeket, amit egy-egy bámulatos parki kaland által szerzett a gyermek,
majd minduntalan gondoskodó szeretettel - puszival pecsételte meg a már tapasszal leborított testrészt.

De mi van azokkal, akik sosem kaptak tapaszt, vagy puszit a sebeikre?

Hogyan lehet elengedni az önsajnálatot? Számos módon.
Flegmán reagálva; "Google a barátod!"

Én egy "okos" tanácsot sem fogadtam meg, vagy ha próbáltam is; Mind kudarcba fulladt egy idő után. Sosem pátyolgattak, így eltűnt a kényszeres énközpontúság is.

Vagyis bizonyos mértékben.

Ugyebár talán nem írnám ezt a sorokat sem, ha valahol nem esne jól magamat sajnálni. Aki idáig eljutott benne, valahol Ő is sajnálatot érezhet. Vagy maga irànt, vagy irántam. Vagy csak mazoista.

Megértésre vágysz? - Semmi baj. Ki nem?

Tehát; Ellehet várni bármit is az élettől, na meg az emberektől? Persze.
Ha nem várnánk el semmit, nem tudnánk létezni. A reklámok, a média, a párkapcsolatok, barátságok, gyereknevelés sokasága tele van elvárásokkal, hisz mindannyian várunk valamire!

Vígasz; Hogy van szarabb sorsú ember, mint Te. Mindig is lesz!
S talán nem a szó szoros értelmében nyújt ez támaszt, és talán nem erre számítottál ahogy végigfut szemed betűimen. De mondok én valamit! Az élet nem habos torta, ha NEM Te rakod össze, akkor sosem tudod 100%-osan, hogy mit is fogyasztasz el.
Lehet, hogy csak egy szarkupacot tejszínhabbal!

Csalódott leszel, ha azt mondom neked; Nem fogom megtalálni helyetted a saját életed megoldásait!?

Tudatosítanod kell magadban, hogy mit szeretnél! Sünt szarni, vagy vagy szar helyett tortát sütni!?

.... A megnem értettség. Biztosan Te is találkoztál már vele! Akár régen, akár most, akár mindig jelen van, akár csak egy-egy gondolat nyomán.

Tudod, már nem félek, hogy elvesztek számomra fontos embereket, akikről azt gondoltam egykoron; Megértenek.
Mert ha eltűnnek nyomtalan, tudom, hogy valójában sosem érdekeltem őket.

Bőrömmel érzem még az emlékeket, az érintéseket, szavakat, pislantásokat.

Sokáig nem mertem az emberek szemébe nézni, mert attól féltem, hogy meglátják majd mindazt a veszedelmet mely bennem lakozik. Vagy... Hogy egyáltalán leszűrik majd róla, hogy mennyire is bizonytalan ember lett belőlem. De ez miért is baj? Mindenki bizonytalan, mindenki TUD az lenni, és ez valójában nem gyengeség. Hanem félelem az újtól.

A legsikeresebb emberek is bizonytalanok, na meg ők is ugyan olyat szarnak mint én.

Rájöttem, hogy a bizonytalanság mellett minden ember lelkében ott ragyog a harag, a boldogság, a szomorúság, a vágy, a szerelem - A megértés utáni igény.

Ezeket mind olyan emberek fogják meglátni, akik ezt keresik.

Szeretek olvasni másokban.
Szeretek olvasni benned.
Szeretem àtérezni amit érzel,
Szeretem, ha átérzed amit érzek.

Tudok szeretni!