Álom a halálom

Állandó és örök

A realitás talaján mozogva az életem során már korán megismerkedhettem a poklok poklával, hamar fel kellett nőnöm.
Rájöttem, hogy a valóság gyakran rideg, s szomorú. Anyagi illetve erkölcsi szempontból egyaránt nehéz a könnyed létezés, hisz folyamatos kihívás elé sodródom, amiket lehetetlenség minden pillanatban jól lereagálni. Sok érzéssel a mai napig nem tudok megbírkózni, nem tudom hovatenni őket. Vajon akik pozitívak az élet minden területén, mi a titkuk? Pusztán a jó neveltetés? Vagy, hogy jókor születtek jó helyre? Egzisztenciális biztonság? Pozitív érzelmi bőség? Elegendő figyelem? A folyamatos harc, és annak öröme, hogy minden akadályt sorra győznek le? Ez olyan válasz lehet, amit én magam soha nem tudhatok meg, vagy amihez egy hosszú, göröncsös út vezet. Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy mindig van segítség, mindig van mire számítani. De mi történik azokkal az emberekkel, akik csak hosszas idő után számíthatnak segítségre? (Akár szakember, akár bensőséges kapcsolatok nyomán) Mi van, ha már nem tud bízni abban, hogy majd egyszer minden jóra fordul? Kell-e egyáltalán, hogy minden jóra forduljon? Vagy sorsomat megpecsélve a beletörődés végtelen ördögi körében találom majd magam, ahol mindig ugyan arra a pontra érkezem vissza ahonnan indultam?
Sokan állítják, hogy az élet értelme nem más, mint a sikerélmény. Én ebben nem hiszek. Egy ideig jó érzéssel tölthet el egy-egy sikeres, megoldott életbeli feladat, hogy az ember problémamegoldó képessége folyamatosan bővül, s tapasztalatokkal teli lesz, de hosszútávon gyors kiégéshez vezet. Kiégni nem jó, monoton ugyan azon, vagy hasonló történések nagyon kifáraszthatják az életünket.
Szerintem a válasz abban rejlik, hogy milyen célokat érdemes kitűzni. Ami persze lehet, hogy sok esetben nem teljesül, de egy cél motiváló hatású, azt sugallja, hogy jobb élni mint meghalni. Mindegy az, hogy apró cél, vagy hatalmas vilàgmegmozgató, a hangsúly a VAN-on van.

A teljes céltalanság nagyon ritka, s azok az emberek gyakran "okkal" dobják el az életüket. Mert ha már nincsen semmi olyan, amit szeretnének, ugyanolyan joguk van a halálhoz, mint az élethez. Az élet is választás volt, miért nem elfogadott az, hogy a halál is lehet az? Persze ez megint olyan témakör ami "tabu" - Mert elképzelhetetlen lenne a társadalomnak, hogy feleslegesen hunyjon ki egy élet, amit jó esetekben a születésekor az anyuka, illetve apuka mindentelsöprő örömmel és szeretettel várt, erre gyermekük egyszer mégis úgy dönt, hogy eme világ túl gonosz, és nem szeretné folytatni.

Gyávának bélyegzik, vagy gyengének tartják, elítélendő főbűnnek számít mégcsak gondolni is a halálra mint opció. Pedig önmagukak tagadva rengeteg embernek megfordul a fejében, ha még röptében is, de átsuhan gondolataiban. Persze ez is egy "életreszóló" döntés, hogy nem kell többé az élet, de aki hosszas évek után is úgy érzi, hogy igenis joga van ahhoz, hogy ezt érezze, annak nem feltétlen az a segítség, hogy lebeszéljük róla.

Tekintsünk egy egyszerű példát. Az az ember aki eutanáziát kér jó indokkal, például mozgásképtelen, az sem kaphatja meg. Pedig az az ember valójában élni szeretne, mert hisz az újjászületésben. Hisz abban, hogy ennél csak jobbat érdemel, és jobb is várja halála után. De még ahhoz is szerencsétlennek érzi magát, hogy önkezület vessen véget szenvedéseinek. Nem mondom, hogy nem születhet egy olyan értelem életében, amiért érdemes folytatni, de nem érzem igazságosnak, hogy ilyen esetekben se legyen választása. Világ életében azt érezheti, hogy teher a családjának, teher a gondozójának, vagy az ápolójának. Terhet okozott az édesanyja lelkében akiben elsőbek tudatosult, hogy gyermeke sosem lesz képes teljesértékű életre. S ha ez mind nem is igaz, mert önzetlen szeretik, ő legbelül mégis ezt érzi. Nem csak testi nyomorék, hanem lelkileg is azzá válhat. Vajon azok az emberek, akik elítélik az öngyilkosokat, ha olyan állapotba kerülnének mint egy előbb említett hasonló sorsú ember, mit gondolnának? Jó persze az megint más kérdés, hogy ki lenne képes kioltani egy emberi életet mindezeket számba véve is, meg az is, hogy mennyi ember szeretné majd az illetőnek bebizonyítani, hogy igenis megéri élni még mozgásképtelenül is, (mert egyébként megérheti) - De azt gondolom, hogy joga van a halálra gondolni. Joga van egy más világba születnie, joga van ahhoz, hogy ne szenvedjen. De vegyünk egy egészséges embert, aki nem küzd pszichihátriai vagy mentális problémákkal. Ugyan úgy joga van gondolni a halálra, ugyanúgy NEM elítélendő az, aki nem lát már más megoldást, csak hogy elhagyja a testét. Főleg ha nincs családja, mert ugye ha van, akkor önzőségnek gondolom. Akik valóban öngyilkosok lettek, valahol mindig is bennük volt a hajlam, akár tudattalanul is. Hogy mi, vagy ki hozza elő, az már csak a véletlenre bízandó. Sokan okolják magukat azért, mert a szerettük "miattuk" tette azt amit, pedig nem. Egy nagyon jó barátom kérdezte meg tőlem, hogyha egyszer megtenné, elítélném, vagy büszke lennék-e rá? Hirtelenségemben nem tudtam válaszolni. Majd elmesélte, hogy egyszer az iskolájában volt egy fiú, aki megtette, és ő igenis büszke volt rá, mert ahhoz is bátorság kell, és tisztelni kell a döntését. Elgondolkodtatott, de természetesen reménykedtem, hogy ez nem motiválja majd arra, hogy egyszer ő is megtegye. Azt mondta, hogyha negyven évesen nem lesz se egy normálisnak mondható munkahelye, vagy párja, nem fogja látni tovább értelmét az életének. Sokan ilyenkor próbálnák lebeszélni, vagy teletölteni pozitív vígaszokkal, hogy "de sikerülni fog" - De én úgy gondolom, hogy ha igaz barátom, őszintének kell lennem hozzá. Így csak annyit mondtam, hogy;
"Remélem jóra fordul az életed. S ha úgy döntesz, hogy megteszed, akkor is bátornak gondollak, és elfogadom döntésed, hiába szomorít majd el. De ha nem, akkor is!"

Nehéz ilyet mondani egy embernek akit szeretek, de ha tudom, hogy nem a pillanatnyi érzelmi labilitása beszél belőle, hanem a személye, bármit mondhatnék sajnos nem fogom tudni megállítani döntésében. Pillanatnyilag életben lehet tartani, de nem örökre. Így úgy gondolom mindenki megérdemli az igazságot, ha az fájó is.

Én személyszerint egyébként rettegek az elvesztéstől, s folyamatosan bennem motoszkál, hogy mindenki elfog hagyni. Régen ez a rögesztmés gondolkodás sodort már olyan helyzetekbe, amik során valóban elvesztettem embereket. Már annyi a különbség, hogy nem mondom ki, nem éreztetem, de benne van gondolataimban. Azt látom, hogy ahogyan változnak a helyek ahová eddig költöztem, úgy az emberek is körülöttem. Ha megkéne fogalmazni, hogy mi az az egy, ami nagyon hiányzik az életemből, az az állandóság lenne.

Az állandó, és az örök. Két szó, mely olyan nyugalmat áraszt magából, amire gondolván szívesen fekszem este, s szívesen kelek reggel. A tudat, hogy holnap is itt lesz az az ember akit szeretek, és holnap is ugyan itt leszek. Nem pedig a múltban utazok, nincs több rossz emlék, nincs mitől megszabadulni tudatalattimból. Nincs több szenny, vagy selejt mi felesleges, csak a béke. Egy megvilágosodott állapot, ahol értek mindent, s csak azt kell tanulnom, ami örömmel, illetve jóféle érdeklődéssel tölt el. Mennyire vagyok ezekhez biztos? Mennyire tudom fenntartani ezt? Na ez az, amire még nem kaptam választ.