Álom a halálom

Tanári bizalom

Egy részem anyámékkal maradt. Félek vele találkozni, félek szembenézni vele.
Amikor elkezdek érzéseket táplálni valaki, vagy valami iránt, megfigyeltem magamon, hogy hullámzani kezdek. Sok helyzettől, szituációtól távolságot kezdek tartani, attól félek, hogy újra sérülni fogok. Mert ha megnyíltam, azt kihasználták, vagy éppen megvertek miatta. Egy lépés előre, két lépés vissza. Olyan mint a Szépség és a Szörnyeteg tánca.
Ha azt érzem, hogy megfelelnem kell emberként, visszahúzódok vackomba, és akkor jövök onnan ki, mikor gyűjtöttem elég bátorságot szembenézni vele. Bárki bármit tesz, vagy mondd, nem sikerül más belátásra téríteni. Makacs vagyok, s önfejű. Ha valamit érzéssel szeretek, kívánok, vágyódni kezdek utána, nagyon gyorsan megváltozik az álláspontom róla, tartalékra kapcsolom az érzéseim. Egyszerre tudok orkánerejű szeretetet zúdítani másokra, de egyszeribe el is tudom azt venni. Nem nézve ki ő, vagy hogy jót szeretne-e, vagy sem. Ha kitartónak bizonyosul, letelepszek mellé. Ezen a szinten már sokan elbuktak nálam, mert minden erőfeszítésület belémölték sok-sok sikertelenséggel a hátuk mögött. Nem tudok feltétlen megbízni, s érzem, hogy ez rossz. De nem akarom, hogy megszabják nekem mi a rossz, s mi a jó. Nárcisztikus énem előbukkan ha úgy érzi, hogy nem én uralom a helyzetet, majd felismeri magát, eztán csönddel borítja magát körbe. A csönd, mi táplál, ringat, belátásra bír. Ha biztonságosnak ítélem meg az adott embert, én magam nyitok. De amíg kétségek gyötörnek, túl fájdalmas lenne az ismeretlenbe vágni. A konrtoll anyám szokása volt, erőszakos célokra használta azt. Én inkább önző, énközpontú, belső szeszéllyel megáldott nő vagyok, aki mindent a saját lépéseivel tesz meg. Ha azt tapasztalom, hogy lépteim mellett más lábnyoma is ott leledzik, más irányt veszek, majd a szép komótos lépésekből futásra veszem a ritmust. Szeretek egyedül szabadon futni, szeretem a természet illatát, a magányt, önmagammal lenni. Mert ha tudok elegendő énidőt adni magamnak, másnak is tudok önzetlen szeretetet nyújtani. Az a fajta vagyok akinél nehéz kiérdemelni, viszont az örök, s lángoló marad egy életen át. Tündérmesének hangzik, igaz? Pedig nem az. Ez maga a nyers valóság. Tükör vagyok, s ha a másiknak nem tetszik az amit lát, a tükörképbe egy elpusztíthatatlan démon költözik, aki csak gúnyosan kacag, majd ott marad a légkörben, az álmaiban, a gondolataiban, a tudatalatti zord, mélységes sötétségébe. De ha tetszik neki amit lát, a felhők eltűnnek az égről, süt a Nap, a madarak csiripelnek, a természet újra életre virrad. A saját hullámaimon csak én tudok úszni, mert mást elsodor messzi viharokba, amit képtelenség túlélni. Rajtam múlik, hogy dobok-e neki mentőmellényt, vagy hagyom elsüllyedni. Megbízhatatlanságom oka az, hogy eddig nagyon kevesen adták nekem bizalmukat. De ha huzamosabb idő elteltével is azt tapasztalom, hogy megkapom eme ajándékot, féltve őrzöm azt. De amíg félelem van bennem, hajlamos vagyok a bújkálásra. Hiába tudom, sejtem, hogy nincs mitől félnem, elalszom békésen mint a Csipkerózsika. Vajon kinek lesz elég türelme? Vajon képes leszek-e ezeken változtattni? Vajon hova sodor majd a gyávaság, az önostorozás, a békére nem lelő lelkem? Egyszer győz bennem a jó, s a démon elpusztítja önmagát? Vagy átveszi az uralmát rajtam, s senkit sem enged magam köré?

Gyermekkoromban sokáig eggyé vált velem a sötétség ereje. Rengeteget vártam, hogy este legyen, mert az az igazi nyugadalmas napszak számomra. Láttam, ahogyan a semmiből előjön a fekete pillangó, s kegyes szárnycsapásokkal integet didergő testemnek. Félve ám, de végre elhiszem amit látok; HÁT ITT VAN! Újra eljött ...
Nem csak holmi tévképzet volt... Csábítani próbál a halálba, azt akarja, hogy legyek alatvalója. De már túl erős vagyok hozzá, túl sok évet gyötrődtem azon, hogy menjek vagy maradjak-e!?
Nem hat meg, nem csábít el, nem félek többé tőle. Nyugtázza magában döntésem, majd ismét eltűnik. Azt remélem örökre, s eme váratlan vendég azzal a lendülettel tűnik el, ahogyan berepült az életembe. Persze a pillangó után sok félelmem lesz még, de legalább egyet legyőzhettem önerőből. Büszkén fekszem el szobám szőnyegén, közben hallgatom ahogyan ropog a deszka alatta. Felnézek szocialista korból való fotelemre, majd a sötét mahagóni színű szekrénysoromra, s bámulom a fekete cirókákat lakkozott testén. Nézem ahogyan a porszemcsék szállnak a levegőben, ahogyan bevilágít a Hold ereje. Ékesen megvilágítja arcom, hunyorításra készteti szemem. Pilláim megremegnek, majd kinyílik a szemhéjam. A villanás csak pár másodpercnyi volt, s már tisztán látok; Már nem otthon vagyok.