Álom a halálom

Szökés az Alcatrazból!

Eltelt pár nap anyám elmegyógyintézetbe szállítása után, majd apám kapott egy nem várt telefonhívást!

Anyu megszökött.
Értetlenkedve álltunk az eset előtt, hogy mégis hogyan volt képes onnan bárki is megszökni? Főleg anyám.
Elméletben több orvos, ápoló, biztonsági embernek kéne ott szolgálatot teljesítenie, mégis megeshetett ez.

" A beteg jó kezekben lesz!"
Állította anyám főorvosa. Annyit mondtak a telefonban, hogy valószínű megpróbál majd hozzánk hazajönni, s keresni minket. Ha így tenne, értesítsük a betegszállítókat, s vissza viszik az intézménybe, majd zártosztályra helyezik.

Bevallom rettegtem anyámtól!
Attól is féltem, hogy kárt tehet önmagában, vagy akár bennem hisz tél közepén képes volt levinni a ház elé, pólóban, illetve papucsban egy autót várni velem.

A hetek teltek, anyámról nem hallottunk semmit. Kezdtem megszokni már, hogy anyu eltűnt. Hiányzott, és féltem is, de egyre kevesebbet gondoltam már rá.

Apám egyre több időt töltött a szeretőjénél, a nap nagyrészét vagy iskolában töltöttem, vagy egyedül otthon. Az roppant kellemetlen volt, hogy sokszor nem volt mit ennem, nagyon hamar le is fogytam krónikusan. Esténként néha hozott nekem ételt amit a szeretője készített.

Sokszor megesett, hogy a suliban dolgozat írás közben hangosan korgott a hasam, de a többiek erről igyekesztek nem tudomást venni.

Pár ember néha megkérdezte, hogy kérek-e egy szendvicset, viszont a válaszom egyértelműen nem volt, hisz szégyelltem mindezeket. Nem volt semmi pénzünk a hónap közepére már, mert apám mindet vagy elitalozta, vagy a kurvájára költötte.
Így se reggelim nem volt, sem ebédem.
Amikor anyu otthon volt, legalább ezekről gondoskodott. A testnevelésben gyakran nem vettem részt, mindig hivatkoztam valamire, ami által felmentést nyertem. Persze ezt nem mindig tudtam elérni, így gyakran el is ájultam aktívabb mozgás közben. Mikor magamhoz tértem kaptam egy pohár vizet, de annyira sokáig sosem voltam eszméletlen, hogy mentőt kelljen hívni

A tanáraim nagy része tudhatta, hogy otthon nincs minden rendben, de azt gondolhatták, hogy nem akarnak beleszólni a családi életünkbe, "nem hatáskörük" a sorsom. Akkoriban a gyámügy sem tehetett sokat, hiába éhezésről volt szó.

Egyik este pont otthon tartózkodott apám, mert a szeretője éjszakai munkát talált.

Ismételten megcsörrent a telefonja.
Anyám volt az.

A következő beszélgetés zajlott le köztük;

Apám;

- Haló, Évike? Hol vagy?
- Na szia. Budapesten vagyok.
- Mit keresel te ott?
- Találkoztam pár új baráttal, de megyek haza, küldj nekem pénzt.
- Ühüm. Inkább gyere haza előbb, aztán kifizetem a barátaidnak az utat! Barbika is hazavár. Adjam át neki a telefont, beszélsz vele kicsit?
- Ne. Nem megyek haza.
- Van egyáltalán inzulinod?
- Nincs. Már nincs szükségem rá!

* Letette.

Másnap apám nem ment sehová, várta a fejmenényeket. Bízott benne, hogy anyu hazajön.

Delet harangoztak, majd kisvártatva csengett a kaputelefon. (Azt jelezte, hogy valaki beírta a kapukódott, és jön fel a lépcsőházban, mert beengette az ajtó lent)

Ő volt az.

A torkomban dobogott a szívem. Vártam is, hogy találkozzak végre anyuval, meg féltem is, hogy mégis mi fog történni?!

Kinyitotta a bejárati ajtót, hallottam lassú, komotós lépteit ahogyan érkezik fel hozzánk. Belépett az ajtón.

Odarohantam megölelni, de eltaszított magától.