Álom a halálom

Sörhas & Kemény farok

Apám magyarázata szerint azért jó, hogy "kedves hozzám" - Mert tisztátlanul sokkal tapasztaltabb leszek az uramhoz, ha arra érkezik a sor. Akkor még nem tudtam mit jelent ez. Volt benne szexuális dominancia, amit kiemelkedő perverzió követett. Volt pár alkalom, hogy a mosdó kulcslyukán nézte, ahogy intézem a dolgom. Már alap mozdulattá vált, hogy hüvelykujjammal eltakarom azt. Máskor csak megállt a wc ajtó előtt, és hallgatta ahogyan pisilek. Később vastagon tettem papírt a csészébe, hogy ne hallatszódjon az sem. Fétise volt még az anális behatolás, legalábbis ezt szűrtem le, mikor engem simogatott odalent. Csont száraz nemiszervem után a hátsó bejáraton körözött az a mutatóujja, amiről egy ujjperc hiányzott. Annakidején munkahelyi balesetben lefűrészelte, így majdnem a körömágyáig csak egy csonk ékeskedett ott. Undorodtam az egésztől. Rettentően vártam, hogy vége legyen.

Háttal feküdtem tehetetlenül, közben heverőmről bámultam az ablakból beáradó fénycsóvákat. Közben apám hátul maszturbált, éreztem, ahogyan farka hegye a derekamat súrolja, csattog, megfeszül, majd felrobban. Ahogyan egyre hangosabb lett elfojtott szuszogása, tudtam, hogy hamarosan kikerülhetek abból a szituációból. Mikor elélvezett láttam, hogy a lepedőre szárad friss, sárgás ondója. Kiment a szobámból mintha természetes lett volna mindez, de mindenek előtt lepedőt cserélt ágyamon. Elakarta tüntetni a nyomokat, bár elég hanyagul tette azt. Simán lebukhatott volna anyám előtt, de ez sosem történt meg.
Egyszer anyám benyitott, mikor apámon ültem, és csikizett. Ekkor épp nem történt abúzus, de kirángatott onnan, elvitt a szobájába, s kérdezgetni kezdett;
- Apu nem szokott hozzádérni?
- De igen, miért?
- Úgy értem a lábad közé nem nyúl?
Erre kissé elhallgattam, de szégyelltem az igazat.
- ... Nem anyu, miért kérdezed?
- Csak kérdeztem.
Valószínű gyanússá vált a szemében apám, de ahogyan telt az idő, egyre jobban érdektelen lett felém. Soha többé nem kérdezte meg tőlem, hogy mégis mi zajlik apám s köztem.

Később megbántam, hogy még akkor nem mondtam el ezeket, amíg anyám valamelyest érdeklődött felém.
Ahogyan kamaszodtam egyre jobban undorodtam az alkoholistáktól, hisz apámmal kötöttem őket össze. Azt gondoltam hogy minden iszákos bántalmazza a gyerekeket, és az ital miatt teszik azt amit. Ahogyan az ismeretem is bővült, utána már tisztában voltam vele, hogy apám mentálisan sérült volt valószínű már nagyon fiatalon. Megrekedt egy gyermeteg szinten, és ezért vonzódhatott hozzám. Nem volt tipikusan pedofil, hisz neki mindegy volt gyerek vagy felnőtt-e a női nemű egyed, az volt a lényeg, hogy lyuk legyen a lába közt.
Mélységesen homofób volt, nem szerette a másságot. Pedig ő maga volt az, aki nem elfogadott beálítottságú. Abnormális és beteg.

Mindennek ellenére nem volt erőszakos temperamentuma, inkább olyan hatást keltett, hogy muszáj engedelmeskednem a kéréseinek, mert ez az egészséges. Elhitette velem kislánykorom óta, hogyha nem teszek a kedvére, akkor nagyon rossz dolgok fognak történni. Megütni viszont nem ütött. Egyszer volt olyan, hogy mielőtt munkába indult volna, már nagyon részeg volt, és mutogatni kezdett egy svájci bicskát, hogy "milyen éles is az."
Végigkarcolt a csuklómon, melynek nyomai életem végéig fellelhetőek maradnak. Pedig nem volt mély seb, mégis olyan, mintha egy megpecsételés lenne, amit soha sem mosok le magamról. Furcsa volt, hogy nem éreztem különösebb fájdalmat miközben csinálta. Ennek hatására később én is vagdosni kezdtem magam, akkor épp úgy éreztem némileg csökkenti a lelki fájdalmaim. Az iskolába kapott körzővel hasítottam fel bőröm nem feltűnő helyen. Másnap égett, csípett, bizsergett. Elégedettség érzetet nyújtott, ettől tértem vissza a valóságba, hogy; Ember vagyok és érzek. Sokszor éreztem azt, hogy már nem fáj semmi, mert annyira rossz dolgokat éltem meg fiatalon, amiket képtelen voltam feldolgozni. Ahogyan lett társaságom ezt a fajta önpusztítás megszűnt, helyette kényszerbetegségem alakult ki. Berögzült apróságok, pl folyamatos hajtúrás, körömrágás, vagy az ujjak tördelése. Ez elég gyakori olyanoknál akiket bántalmaztak. Folyamatosan mozognia kellett a kezemnek vagy a lábamnak, mert nem tudtam nyugalmi helyzetben maradni. Szellemileg sem tudtam teljes mértékben kikapcsolni, folyamatosan agyaltam valamin.

Otthon nem igazán mutattam ha valami bánt, mert a "sebzettség" apámat méginkább felizgatta. Imádta, ha valami kisebb baleset miatt horzsolásom, sebem keletkezett. Egyből odapattant, és ellátott, majd elkezdett vígasztalón simogatni, becézgetni. Ha sírtam annál inkább rámkívánt, valamiféle védelmező ösztönt szabadított fel. A megsebzett kis őzike, és a vadász, aki magához csábítgatja a kis teremtényt, majd lecsap rá; Kihasználva rafináltságát. Valami ilyesmi járhatott apám fejében. Vagy csak szimplán izgatta, hogy "szükség" van rá.

Még hallom érdes, feldobott hangját, ahogyan azt mondja; "Szemem fénye!" - Szemei végébe könny szökik, úgy néz rám, mint egy féltő-gondoskodó anya, aki éppen életet adott csöppségének. Homloka ráncolódik, apró májfoltok csillannak meg verejtékező, kopaszodó feje tetején. Állán őszülő borosták táncolnak ahogyan mimikál, hiányos fogazata megvillantja boldogságát. Csöpp, vastag lepedékes nyelve pinát nyalna szüntelen, fasza vibrál nadrágjában. Sörhasa rezeg ahogy lépdel, lábujjai megfeszülnek ahogyan elégíti ki magát.

Egy időben egyre jobban nyomasztott apám cselekedetei, nem volt étvágyam, hányingerem volt mikor kettesben maradtunk. Mikor anyu délutáni álmát aludta, imátkoztam, hogy elmenjen otthonról. Imáim sokszor meghallgatottak voltak, hisz ő maga sem tudott megmaradni a helyén. Valószínű egy jó adag kapuzárási pánikkal karönöltve azt gondolta, hogy megválthatja a világot. A nők kegyei után kujtorgott, folyamatosan kereste a kontaktot velük. Nem érzékelte, hogy egy normális felnőtt nő számára gyakran teher volt az ő személye, azt gondolta ha elég kitartó, újabb trófeát szerezhet magának. Énközpontú volt, és azt gondolta, hogy neki mindez jár. Tisztelni kell, s kielégíteni igényeit. Sosem volt bűntudata, szerinte körülötte forgott a világ. Ha valami mégsem sikerült, elvonult saját kis világába (a pincéjébe) rádiót hallgatni. Szerette a zenét, abban találta vígaszát. Ha épp nem bennem...

Mikor már nagyobbacska lettem megkérdeztem tőle, hogy miért csinálja velem azt, amit? Ekkor élesen terelni kezdett, mindig azt mondta, hogy ő csak "jót akar" nekem. Már felfogtam, hogy nem erről van szó, és azt is, hogy erre sosem kapok egyértelmű választ. Talán nem is értette, hogy ezek a tettek milyen kihatással lesznek a további életemre, egyszerűen nem akart belegondolni, hogy ezzel életeket tehet tönkre. Fogalma sem volt arról, hogy mivé válhattam volna, hogy mennyire nem tudok megbízni majd senkiben, hogy mégis milyen károkat szenvedhetek el. Fájt, hogy a világ, a környezetemet abszolút érdektelen az esetemmel kapcsolatban. Később elmondtam több embernek, hogy mi történik velem, de senki sem hitt, nem tudta lereagálni.

Egészen az első páromig, akin látszott, hogy ledöbbent, és minden erejével segíteni szeretne feldolgozni ezeket. Idegen volt, hogy valaki igazán törődik velem, meghallgat, és hogy valakinek végre fontosak az érzéseim. Szívem szerint égbe kiáltanám, hogy ezen sosem leszek igazán túl. Mindig ott rejtőzik a tudatalattimban, s bármikor lecsaphat rám. Magáhozmar, és elragad a sötétségbe. Ilyenkor nem akarok mást, mint feküdni és összegörnyedni, és addig sírni, amíg van bennem könny. Félelemmel és szomorúsággal tölt el, hogy ezt bárki másnak is elkellett szenvednie, dühöt és bosszúvágyat érzek azok ellen, akik önzőmód bántalmazni mertek védtelen gyermekeket pusztán azért, mert az ösztönük erősebb volt mint a fegyelmük. Én személyszerint nem ítélem el a pedofilokat addig, amíg nem okoznak kárt a társadalomnak, és nem csonkítják meg gyerekek életét. Úgy gondolom, hogy minden mentális betegséggel együtt lehet élni, s kezelni azt. De az, hogy nem bírják megállni az abnormális vágyaik elszabadulását, az merő önzőség, s végtelen gonoszságra vall. Ha valakinek beteg hajlamai vannak, de tudatában van vele, hogy sérült, addig kéne mennie, amíg segítséget nem talál. Persze ez Magyarországon biztosan nehezebb mint külföldi országokban. De ha valamit elfojt az ember, lehetetlenség visszatartani a tragikus végkimeneteltől. Ha folyamatosan elnyomunk egy-egy érzést, vágyat, egy idő után kitör belőlünk s kifordítja az embert. Az én életem is folyamatos elfojtsáról szólt, megfelelési kényszerrel megsózva, folyamatos idegeskedés és szégyenérzet, halálos gondolatok amitől csak egy dolog mentett meg; Beszélni mertem róla.