City of Pain

Prológus

A lány a földön felé kúszó démonba mélyesztette pengéjét. Már maga sem tudta, hogy hányadik démonját ölte meg. Kristálytisztán emlékezett a pillanatra, amikor először csöppent ebbe a világba. Pontosan 4 éve.

Aznap korán kelt, mert megbeszélték a legjobb barátnőjével, Ashley-vel, hogy megünneplik a 13. születésnapját. Mire kifésülte dús, fekete haját és szempillaspirált kent kék szemére, úgy döntött, lerohan az alsó emeletre. Mikor lement a lépcsőn, meglátta édesanyját, aki egy festővászon mellett ült.
-Jó reggelt!- köszönt a nőre, mire az mosolyogva viszonozta a gesztust.
A lány a konyhába sietett, hogy megigya a tejeskávéját. A pultnál egy ismerős, magas férfi ült.
-Luke!- ölelte át hátulról a férfit.- Mit keresel itt ilyen korán?
-Nem tudtam aludni, mert néhány kölyök kővel dobálta a könyvesbolt ablakát. Aztán felhívtam Jocelyn-t... Hallottam a hangján a kimerültséget, így felajánlottam a segítségemet Claryvel.- Casey most látta csak igazán, milyen nyúzott valójában Luke arca, viszont úgy döntött, nem hozza fel neki.
-Van lefőzve kávé?- ásított.
-Igen, épp most töltöttem magamnak.- mosolyodott el.
Casey-nek felcsillant a szeme, majd a kávéfőzőhöz sietett. Alig volt ideje meginni az energiát adó folyadékot, mert már meg is szólalt a csengő. Izgatottan tette bele a csészét a mosogatóba, majd lekapta fekete bőrdzsekijét a fogasról, és egy utolsót kiáltott be a nappaliba:
-Majd jövök!
Szőke barátnője fülig érő mosollyal fogadta, utána pedig elindultak a bevásárló-központba. Nagyon szerettek ott lógni. Órákat tudtak az alsó szint közepén lévő kútnál tölteni.
Ez ismét sikerült nekik. Délig voltak ott, utána viszont az egyik közeli gyorsétterembe hajtotta őket korgó gyomruk. Ott is elvoltak egy darabig, pláne mert vasárnap délben döntöttek úgy, hogy benéznek az üzletbe, ezért majdnem 5 méteres sor állt a kasszánál. Kettőkor végül sétálni indultak.
Na igen. Casey a mai napig nem tudta eldönteni, hogy örül-e a döntés kimenetelének, vagy sem. Gyökerestől felfordult az egész élete három fekete ruhás tinédzser miatt.
Úgy döntöttek, hogy kimennek egy kicsit a külvárosba, így arra indultak el. Épp egy elhagyatott templom előtt haladtak el, mikor megjelent előttük három, látszólag velük egyidős gyerek. Egy magas, fekete hajú lány sétált középen, két oldalán pedig egy-egy fiú. Nagyon gyanús volt Casey-nek, hogy tizenévesen ennyi tetoválás borítja a testüket. Egyik tetkó sem ábrázolt konkrét dolgot, nonfiguratív, girbe-gurba vonalakból állt az összes, mégis olyan ismerős volt neki mind. A templom melletti épület mögül négy... Négy valami ugrott elő. Fehér pikkelyek borították a testüket, ujjaikat úszóhártya kötötte össze, és körmeik helyén tűhegyes karmok ültek. A Garroway lány megtorpant és remegő térdekkel figyelte, mi fog történni.
A három idegen kecsesen ugrott félre. Arany ostor csattant, fényes pengék kerültek elő, majd a négy rém semmivé foszlott.
-Casey? Case!- szólt rá élesen Ashley.
-I-igen?- dadogta a lány.
-Miért álltál meg? Komolyan, úgy bámulsz, mintha szellemet láttál volna!
-Pihenjünk egy kicsit! Kifáradtam...- nyögte a lány még mindig a tiniken tartva a szemét. Nem tudta miért, de érezte, hogy nem beszélhet erről a szőkének.
-Tudod, legközelebb elég ha szólsz, nem kell rámhoznod a szívbajt!- szidta le Ashley.
Casey semmit nem értett belőle. Eluralkodott rajta a pánik. Észrevette, hogy a talpig feketébe öltözött hármas őt figyeli.
-Ashley, menj haza, kérlek!
-Most azt ne mondd, hogy megsértődtél ezen!
-Nem, csak egyedül akarok lenni.
-De szülinapod van! Gyerünk nem akarhatsz egyedül lenni!
-Tudod mit? Fél óra múlva találkozzunk a pláza előtt.
-Ha mindenképp ezt akarod...- sóhajtott.- De csak azért megyek el, mert szülinapod van, legközelebb nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen...- kacsintott, majd sarkon fordult és elindult haza.
Casey visszafojtott lélegzettel indult el a kis csoport felé.
-Jace, ez most hozzánk jön?- fordult a gyönyörű lány a szőke hajú, aranyszemű fiúhoz.
-Nagyon úgy látszik, Izzy.- szögezte le a Jace nevű fiú.
-Látsz minket?- kérdezte meg a másik srác.
Nagyon magas volt, és ébenfekete hajának egyik tincse a mélykék szemébe lógott. A hátán egy tegez és egy íj lógott.
-Naná... Nem vagyok vak!- a lány hirtelen felbátorodott.
-Mi a neved?- fordult felém a szőke.
-Mi a tiétek?
-Én kérdeztem először!
-Én meg másodszor!
-Na ide figyelj mondén, válaszolj, ha kérdezlek!- mordult fel.
Casey-t kifejezetten egy mérges oroszlánra emlékeztette.
-Casey Garroway. Most te jössz!
-Jace vagyok! Ők itt Izzy és Alec.- mutatott társaira.
Tőled sem lettünk okosabbak- gondolta Casey.
-Mindent láttál?- kérdezte Izzy.
-Ha a ,,minden'' alatt a pikkelyes valamik lemészárlását érted, akkor igen, mindent láttam.
-Ha megbocsájtasz...- húzta el Alec a társait.
Casey tisztán hallotta a beszélgetést.
-Hogy lenne árnyvadász? Egyik kezén sem láttam rúnát, sem sebhelyeket. A neve sem tipikus árnyvadász név...- dünnyögte Alec.
-Lát minket, és semmiképpen sem alvilági vagy démon...- vitatkozott Jace.
-Szerintem vigyük el az Intézetbe.- javasolta Isabelle.
Mind a hárman a lány felé fordultak, majd a két fiú megragadta a kezeit és húzni kezdték.
-Várj! Nem megyek veletek sehová!- kezdett el kapálózni, fekete haja az arcába hullott.
Pár perc múlva belátta, hogy hiába próbálkozik.
A többiek a régi, elhagyatott templomba vitték, ami belülről egyáltalán nem tűnt elhagyatottnak. Casey el is csodálkozott néha egy-egy szép freskón.
Végül egy hatalmas könyvtárban kötöttek ki.
Ott a srácok bemutatták egy Hodge nevű férfinak. Azon a délután mindent megtudott az Árnyvilágról. Hazafelé menet angyalok, démonok, árnyvadászok és alvilágiak kavarogtak a fejében. Nagyon dühös volt, mivel arról is felvilágosították, hogy mindkét szülője árnyvadász, csak őt és testvérét nem világosították fel erről. Felajánlottak neki egy állandó lakhelyet az Intézetben. Kellett neki pár perc, hogy döntsön, de végül a költözés mellett döntött. Tudta, hogy idegenek közé kell mennie, viszont a családjára sem tudott már ugyanazokként az emberekként nézni. Minden hazugság volt körülötte, és rájött, hogy senkiben sem bízhat többé. Idegesen rontott be a házukba.
-Szia kicsim! Jól szórakoztatok?- kérdezte tőle Jocelyn.
-Te csak ne kicsimezz engem! Megmondanád nekem, hogy mégis mit gondoltál? Azt hitted elrejtheted előlem az Árnyvilágot?! Sajnálom, de tévedtél, Jocelyn Fray. Már ha ez a neved igazából.- hordta le mindennek az anyját, majd megragadta a bőröndjét és felrohant a szobájába.
A hazug nő utána rohant, ő viszont kulcsra zárta az ajtót. Miután telepakolta az utazótáskát ruhákkal, pénzzel, a telefontöltőjével és a mobiljával, kinyitotta az ajtót, és Jocelyn rontott be hozzá.
A lány berohant a testvére szobájába, és utóljára megölelte Clary-t.
-Drágám, kérlek ne menj!- zokogott a nő.
-Sajnálom, de végleg elástad magad a szememben!- gördült le az arcán egy kövér könnycsepp, majd végleg elhagyta az addig otthonának hívott helyet. 3 évig képezték az Intézetben, majd megkapta az állandó jeleit, a szenzorát és az irónját. Azután Aleckel, Jace-szel és Izzy-vel járta New York utcáit, és démonokat ölt. Ők négyen nagyon jól kijöttek egymással.

-Cass?- érintette meg a vállát Alec.
A lucskos szeráfpenge kiesett a lány kezéből, ahogy az ismerős, áramütésszerű hullámok a vállán keresztül végigfutottak a testén. Mindig ezt érezte, mikor Alec hozzáért, és ezt nem tudta hova tenni.
-Minden oké?- kérdezte a fiú.
-Persze, mehetünk!- tette kezét a fiú vállára, majd az Intézet felé indult, remélve, hogy végleg hátrahagyja a rossz emlékeket.