ELBASZVA

Hatodik Fejezet

Liam már épp mondta volna a nevet a foglalásra, de Charliék pont akkor jöttek kifele, mivel gondolom megláttak minket. És akkor megláttam a menyasszonyát. Nem hittem a szememnek. Nem hittem el, hogy ezzel a nővel állok szemben, vagy hogy valaha újra is látni fogom. Ő tehet velem együtt mindenről!

- Azt hittük már nem is jöttök. -mosolygott ránk Charli, de én még mindig sokkos állapotban voltam.

- Öcsém, max nyolc percet késtünk.

- Srácok, Ő itt Amanda, a menyasszonyom. -mutatta be büszkén.

- Liam. -fogott vele kezet a pasim.

- Örülök, hogy megismerhetlek. -húzta széles mosolyra vörösre rúzsozott száját, így megvillantva cápafogait. Ezután rám nézett. Jól játszotta a szerepét, és leplezte, mikor felismert, de megláttam a zöld szemeiben a döbbentséget.

- Joanna. -erőltettem egy mosolyt, majd kezet fogtam a kígyóval.

- Na, és az a kis csöppség? - vigyorgott Scottra, mintha nem tudná, hogy az enyém. Vagy talán tényleg nem tudja. De ha mégis, akkor nagy bajban vagyok, mert ha valaki, akkor ő el fogja mondani Liamnek.

- Ő Scott. -feleltem ridegen.

- A tiétek? -mosolygott ránk felváltva, miközben barna hajzuhatagából előre hulló tincsét a füle mögé igazgatta.

- Nem! -vágta rá azonnal Liam, mintha megvádolták volna. Épp csak azt nem mondta, hogy "Isten ments!" ...és ez nagyon fájt. - A húgáé. -vont vállat, mintha csak egy kiskutyáról lenne szó.

- Értem. -nézett mélyen a szemembe. Ó, tudja baszd meg!

- Nos, akkor menjünk is. -indult be Charli baloldalán a ribanccal,aki járásközben a seggét riszálta apró vörös ruhájában, mögöttük pedig mi.

- Baj van? -súgta a fülembe Liam.

- Nincs, csak nagyon hasonlít valakire. -zártam le a témát.

- Titkok, titkok...-sóhajtott fájdalmasan. Összeráncolt szemöldökkel néztem rá. Most látom először, hogy kezdi zavarni, hogy nem mondok el magamról elég sok mindent. Hajjjajj...

Mind az öten helyet foglaltunk a már előre lefoglalt asztalnál (vagyis Scott az ölemben maradt), majd leadtuk az italrendeléseket a pincérnek.

Egész este nem vágytam másra, csak hogy nekirontsak ennek a libának, és jól megtépjem. Szinte remegtem már a dühtől, és féltem, talán jön egy újabb rohamom, ami szokatlan módon már igen csak rég volt.

- Minden rendben van? -hajolt oda hozzám Liam, mikor ezek ketten a pincért kérdezgették, hogy melyik a legjobb boruk...

- Persze. -hazudtam.

- Rosszul vagy, menjünk ki?

- Nincsen semmi bajom! -vágtam rá ingerülten, mire Amandáék oda kapták a fejüket.

- Tch... -puffogott Liam, majd hátradőlt a székén.

- És mesélj csak, Joanna, mivel foglalkozol? -dőlt előre az asztalon Amanda könyökét megtámasztva rajta.

- Pincérkedem. -feleltem.

- Igazán? És hol?

- Egy étteremben. -vágtam rá flegmán.

- Milyen humoros. -tetette itt a jó ízű nevetést. - És, a szüleiddel mi van? Van családod, vagy egyedül élsz? -mintha nem tudnád, te ribanc!

- Apám San Diégoban van, anyám pedig meghalt a húgom születésekor.

- Sajnálom! -el kell ismerni, baszott jó színész. - És az apád mit csinál San Diégoban?

- Mesélj inkább magadról, elvégre te vagy most itt a friss hús, rád vagyunk kíváncsiak. -mosolyogtam kissé gúnyosan.

- Nos, Amanda Whitmore vagyok, huszonnyolc éves. Kanadában születtem, de tizenegy éves koromban New-Yorkba költöztünk. Sikerült elvégeznem az egyetemet is, amit közgazdasági diplomával zártam. -dicsekedett

- Nagyon okos nő. -szegény Charli, hogy elcsábította őt is ez a dög...

Nem, nem hagyhatom őt is abba a hibába esni. Apámékat nem tudtam megmenteni, de Charlit meg kell óvnom tőle, ő egy nagyon jó ember, nem ezt érdemli.

A vacsora alatt végig ennek a libának a szövegét kellett hallgatnom, és ha nem ismerném, talán még engem is az úja köré csavarna, az már biztos.

- Ki megyek a mosdóba. -álltam fel a mondandója közepén, majd Scottal a karomban kimentünk, de nem a mosdóba, hanem az étterem elé. Kellett egy kis friss levegő.

Alig egy percet voltam kint, mikor Liam is kijött utánam.

- Mért nem mész vissza?

- Mi a bajod? Mért vagy velem is ilyen bunkó? És ki ez a nő?

- Hát a nagybátyád menyasszonya. -mondtam rá sem nézve.

- Jona, elég lesz ebből. -kezdte, és a hangjában némi dühöt véltem felfedezni, így felé fordultam. - Kezd már kicsikét elegem lenni.

- Igen? -kérdeztem halál nyugodtan, ezzel is provokálva őt. Rossz szokásom, amiből nem tudok kinőni.

- Igen! Sőt, már kurvára elegem van! -kiabálta. - Elegem van abból, hogy folyton titkolózol előttem. Hogy soha nem mondasz el nekem semmit, és nem avatsz be. Fáj, hogy nem bízol bennem, ahogy az is, hogy ellöksz magadtól, úgy, hogy közben észre sem veszed! Én próbálkozok minden erőmmel. Mindent elmondok neked, akármilyen kérdésed van, folyton válaszoltam rá, méghozzá őszintén! De te! Semmi! Azt se hiszem el már neked, hogy szeretsz! Egyszer sem mondtad ki.

- Ó, és most akkor ez azt jelenti, hogy nem szeretlek!? Mert nem mondom el neked minden egyes nap, és nem írok szívecskéket? -kaptam fel én is a vizet.

- Nem erről van szó!

- Akkor miről? -kiabáltam.

- Arról, hogy nekem ebből elegem van. -mutatott kettőnkre. - Nem bírom tovább csinálni, mert nem látom értelmét. Nem érzem azt, hogy te is szeretsz. -nézett mélyen a szemembe, amikbe könnyek akartak szökni, de nem engedtem utat nekik.

- Hát...-igazítottam meg a táskám a vállamon. - Akkor bizony nagyon tudlak sajnálni. És sajnálom, hogy elbaszott vagyok. -azzal sarkon fordultam, beszálltam a kocsiba Scottal majd elhajtottam.

Ezért nem hiszek a szerelemben... Nem nekem való.