ELBASZVA

Tizenharmadik fejezet

Nem, nem, nem,nem! Nem hiszem el, hogy tényleg ő az. Pedig igen! Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy ő Scott apja. Tessék, két embert utálok a világon, és most mind a kettő itt áll előttem életnagyságban. Zsák a foltját, öregem. Félek attól, talán megtudja, ki vagyok, mivel igen csak furcsán méreget bennünket a szemével. Főleg Scottot. Ebből a kínos pillanatból Amanda telefonja mentett meg minket.

- Hupsz, bocsika! -kapta elő telefonját, majd a füléhez emelve félre vonult.

- Ismerjük mi egymást? -kérdezte mély hangján. Öcsém, mekkora egy kigyúrt állat. Nos, Scotti. Ő lenne itt "apuci" Majd két méter magas, a válla akkora, mint egy szekrény, a karjai szét tetoválva, és akármennyire is fáj kimondanom, de piszok jó képű pali. Scott kiköpött ilyen lesz. Már észrevehetőek a vonások.

- Kétlem. -próbáltam teljesen természetes maradni, majd Scottra nézett, és ismét rám.

- Biztosan? -ült le mellém, és már ettől is a hideg kirázott.

- Egészen. -feleltem nyugodt hangnemben.

- Pedig nagyon ismerős vagy. -vakargatta a tarkóját nevetve. - Tiéd ez a kis vasgyúró? -mosolygott Scottra, majd megcirógatta a pufi kis kezét, mire Scott elmosolyodott!!! A babák megérzik, ha valaki rossz ember! Scott is megérezte eddig. Akkor meg mért vigyorog rá??? Talán mert érzi, hogy van köztük valami kapocs?

- Igen. - legszívesebben kirohantam volna innen, minél messzebbre.

- Mi a neve? -kérdezte, és szinte el volt bűvölve tőle, ami meg lepett, mert ki nem néztem volna belőle, hogy kijön a kisgyerekekkel. Biztosan jól bánna vele.... Jézusom, miket képzelődök itt? Ő egy rossz ember! Azt se kéne hagynom, hogy hozzá nyúljon a fiamhoz, aki nem mellesleg azóta is vigyorog az apjára...

- Scott.

- Megfoghatom? -nagyot nyelve, remegő gyomorral bólintottam egy aprót, majd átvette, és ölébe ültette a kis szarzsákomat. Hihetetlen, mennyire el vannak egymással. Esküszöm, ahogy néztem őket, megmelengette a szívem is.

- Látom jól kijössz a gyerekekkel.

- Igen, de vele különösen. -mondta le sem véve a szemét Scottiról. - Eszembe jutott már, milyen lenne, ha nekem is lenne egy...-mesélte. -Így már közeledve a harminchoz...

- Mért, hány éves vagy?

- Huszonnyolc. -felelte, és most egy pillanatra a szemembe nézett. -Amúgy...-nyújtotta jobb kezét. - Adam vagyok. -mutatkozott be.

- Joanna. -ráztam vele kezet. Hú, mekkora tenyere van...és határozott kézfogása. Tényleg jó embernek tűnik. De akkor mért erőszakolt meg? Lehet, hogy azóta megváltozott? Hisz én is rossz voltam, de megjavultam mára.

- Csak nem ismertétek egymást? -lépett vissza Amanda is.

- Nem, pedig nekem nagyon ismerős. -mosolygott rám Adam.

- Ó, nézd szívem! Mi jövünk! -mutatott Amanda a kijelzőre, amin az ő sorszámuk villogott.

- Nagyon örültem. -adta vissza óvatosan az ölembe Scottot. - Viszlát, kisember! -simogatta meg a fejét mosolyogva, majd felállt, és Amandával kézen fogva sétáltak el.

- Szia. -motyogtam alig hallhatóan. Össze vagyok zavarodva. Afelől kétségem sincs, hogy ő Scott édesapja, ahogy afelől sem, hogy ő erőszakolt meg. Mégis el kell ismernem, hogy piszok jó képű, kedves, szép a mosolya, jó az illata, minden férfias vonás megtalálható rajta, és nagyon jól bánik Scottal, plusz Scott is kedveli őt. Ugyan akkor, ha nem történt volna meg az az éjjel, talán még most is az lennék, aki voltam. Egy drogos kis picsa, aki bárkinek szétteszi a lábát. És nem lenne most Scott sem. Talán nem békültem ki volna a húgommal sem. A múlton nem tudsz változtatni, de az az éjszaka volt nekem a sorsfordító az életemben. Csak kattogott, és kattogott az agyam. Teljesen kizártam a külvilágot, mikor a mellettem ülő, idős hölgy szólított meg.