ELBASZVA

Tizennegyedik fejezet

Nicole és én hajnali fél háromig fenn voltunk, és dumcsizgattunk. Mindent elmondtam neki, ami történt. Sírtunk is, nevettünk is, szóba jöttek hülyeségek, de komoly dolgok is. Nem akartam ilyen későig fenn lenni vele, mivel neki holnap iskola van, de egyszerűen annyira elrepült az idő, hogy fel sem tűnt. Végül aztán jó éjszakát kívántunk egymásnak, majd Scottal, aki már rég húzta a lóbőrt átcaflattam a szobámba. Egy egyszerű vendég szoba. Ágy, mellette egy-egy éjjeliszekrény, ruhásszekrény, fürdő, és terasz is. Mivel a ház magasan van, így be lehet látni San Diégot. Gyönyörű látvány volt. Nem tudtam be telni vele, és jól is esett a friss levegő. Tehát előkotorásztam a bagómat, majd kimentem, és rágyújtottam. A nikotin kellemesen járta át a testem, ahogyan a tüdőmbe juttattam a mérget. Mert az, egy kibaszott drog, amiről nem tudok leszokni. Bár inkább ez, mint az "igazi" ilyesfajta szererek. Mindegy is. Csak szívtam a cigimet, miközben kattogott az agyam. Vajon mi lehet Liammal? Jól van? Talált már magának valakit? Gondol még rám? Haragszik-e? Komolyan gondolta azt, hogy kurva vagyok? Mi tagadás, elég szépen megbántottam, de nekem sokkal jobban fájt. Szegény, még meglepetést is csinált nekem, annyira aranyos, én pedig elküldtem a fenébe, és azt mondtam szarok a meglepetésére. Vajon mi lehetett az? Istenem, hogy lehettem ekkora marha? Hiszen szeretem! Már tudom! Már biztosan tudom, hogy ő nekem az igazi. De mind hiába...elbasztam. Ezek után én sem kellenék magamnak.

Mély gondolatmenetemből a kisfiam keserves sírása riasztott fel. Mint akire ráöntöttek egy hideg vizet kaptam fel a fejem, majd nyomtam el a csikket, és rohantam is befele, hogy a karomba vegyem. Nyugtatgattam, de semmi. Enni nem akart, a pelus rendben volt, a cumija sem kellett neki. Már több, mint negyven perce ordít. Kezdek aggódni.

-Scott, nem tudom mi bajod! -nyöszörögtem keservesen, miközben puszit nyomtam a homlokára. - Te lázas vagy! -jutott el az agyamig a felismerés. Hogy a picsába nem jutott ez előbb eszembe? Kotorásztam a táskába, mint egy őrült, de semmit nem hoztam magammal, ami jó lenne neki. - Ahj, most mit csináljak? -toporzékoltam idegesen, mert még sosem volt lázas, sőt beteg sem. - Fel kell keltenem Nicolet, hogy adjon valami gyógyszert! -gondolkodtam hangosan, és már indultam is volna kifelé, de valaki bejött az ajtómon. Az apám volt, és igen csak morcos képet vágott.

- Nem tudnád már végre elhallgattatni? Majdnem három óra van, az istenért is!

- Szerinted mit próbálok? Lázas, és még soha nem volt az! Most akartam átmenni Nicolehoz, hogy adjon gyógyszert! -mondtam feszülten, mert fáradt is voltam, és ideges is, hogy a fiam lázas.

- Nem kell ide gyógyszer. -morogta, majd intett, hogy kövessem. A konyhába mentünk, ahol elővett egy... egy kibaszott krumplit, majd egy karikákra vágta fel, és egy nagyobbat kettőbe. - Tessék, tedd bele a zoknijába, le fogja vinni. Addig meg tegyél a homlokára vizes rongyot. Ne nézz így, nektek is mindig csak ez vitte le. Anyádtól tanultam.

- Köszönöm. -hebegtem, majd visszamentem Scotthoz, és ő is jött velem. Pedig azt hittem, visszamegy aludni. Megfogadtam a tanácsát, aztán egy rongyot benedvesítve a homlokára tettem, ami először nem tettszett neki, de aztán érezte, hogy ez jót tesz, és végre kezdett megnyugodni. Tovább ringattam, míg szépen lassan el nem szunnyadt, és nagyon óvatosan letettem az ágyra. - Elaludt. -sóhajtottam fel.

- El. -nézegette az unokáját mosolyogva. El sem hiszem, hogy rámosolygott. - Szép kis kölyök.

- Ugye? -nézegettem én is, és akárhányszor csak rá pillantok elolvadok. - Köszönöm szépen még egyszer a tanácsot. Nem hittem volna, hogy a krumpli tényleg segít. -nevettem fel picit.

- Tudom, én is furcsán néztem anyádra, amikor először csinálta neked. -mosolygott tovább. - Minden rendben van veled?

- Nem, nem egészen. -csóváltam a fejem keserű mosollyal. - De majd megoldom, mint eddig minden mást is. -vettem elő a pozitív gondolkodásom, és az akaraterőmet az elszántságommal együtt, aminek mondhatni az életem köszönhetem.