ELBASZVA

Tizenkettedik fejezet

Akkor igen, ennyi volt. Megtettem. Elküldtem Liamat. Helyesen tettem! De akkor mért fáj ennyire? Mért érzem azt, hogy elhagytam a másik felem? Hogy nélküle üres vagyok? Hogy úgy érzem szétszaggatják a szívem? Mert szeretem. Ilyen egyszerű. Azt mondják az első lépés, hogy beismerd magadnak. Nos, nem hiszem, hogy a második az lenne, miszerint küld el, de már meg sem lepődök magamon. De tessék. Itt a bizonyíték, nekem nem való a szerelem. Kipróbáltam, de befuccsolt. Ezek után hagyjanak békén. Jól megleszek én magamban, és Scottal.

Még sóhaj kíséretében letöröltem a könnyeim az arcomról, majd felálltam, és a telefonom után kutakodtam. Levágtam magam a kanapéra, majd bekapcsoltam azt. Sok-sok nem fogadott hívás Mistytől, és Migueltől. Plusz még annyi sms a barátosnémtől, de csak az utolsót olvastam el. Azt írta, ahogy végez a melóban, átfog jönni, és ha kell, rám töri az ajtót. Klassz, van másfél órám, míg egy lila hajú lány be nem robban ide, mint egy hurrikán, és akkor majd húsz percen keresztül hallgathatom, hogy mennyire aggódott, és hogy mekkora szemét vagyok, amiért nem adtam magamról életjelet. De inkább elviselem ezt, minthogy elmondjam neki az igazságot. Pedig annak is be kell következnie.

Már épp lezártam volna a telefont, mikor Nicole írt, hogy menjek fel Skypra. Nagyon megörültem, de aztán eszembe ötlött... Nem láthat meg így! Ismerem már, olyan, mint az anyánk, mindenért aggódik, és úgyis észere veszi rajtam. Fájt ezt írnom, mert nagyon szerettem volna látni, ha csak képernyőn keresztül is, de azt mondtam elromlott a laptop, így nem tudunk beszélni. Elhitte, így maradt néhány sms váltás. Jó volt vele beszélni. Azt mondja kicsit izgul a holnap miatt, mint első tanítási nap az új sulijában, de azért várja is. Rengeteget áradozott a házról, vagyis a villáról, amiben apánk élt, és oda van az új szobájáért. Mosolyogva olvastam a túlbuzgó sorait, majd megkönnyebbült sóhajt vettem, hogy most ebben igen is jó döntést hoztam. Apánk nem olyan rossz ember, Nicole mindig is a kis hercegnője volt. Ismerem már. Most kárpótlásul mindet meg foga adni neki, amire csak vágyik, és szüksége van. Meg is érdemli. Nem félek attól sem, hogy netalán majd az új és jobb körülmények megváltoztatják.
És majd amikor lediplomázott, és megszerezte az álom munkáját, amivel jól is keres, akkor is büszkén fogja elmondani, hogy honnan is jött. És ezekből lesz ember.

Mivel tudtam, hogy nemsokára megérkezik Misty, így elköszöntem a húgicámtól, és elfordítottam az ajtón a zárat, hogy majd be tudjon jönni, és ne keljen feltépnie a zárat, mert képes lenne rá. Hamarosan a kanapén üldögélve láttam is az ablakból, ahogyan babarózsaszín robogójával pöfög fel a feljáróra, majd leveszi magáról napraforgós bukósisakját, így megvillantva élénk, szinte már neon lila haját. Nem telt bele egy másodperc, máris benn volt. Ééééés tessék!

- Te normális vagy?! Tudod, hogy én mennyit aggódtam érted? Hogy vagy milliószor hívtalak, meg annyi smst küldözgettem, hogy már egyenlegem sincs?! Minek van mégis telefonod? Nem gondoltál bele az én helyembe? Azt hittem valami bajod van! -ordítozott torkaszakadtából, így kiadva magából a stresszt.

- Befejezted? -kérdeztem nyugodt hangnemben.

- Asszem. -sóhajtott, miközben füle mögé igazította egy hajtincsét. - De most komolyan, mi a baj?

- Nem biztos, hogy akarok róla beszélni.

- Nem biztos, hogy érdekel-e, hogy hogy akarsz-e. -vágta rá csípőre tett kézzel.

- Jesszusom, Joanna! -rontott be lihegve Miguel is, majd ő is levágott egy Mistyéhoz hasonló műsort.

Nem volt mese, el kellet nekik mondanom mindent. A kilakoltatást, Lewist, és Liamat is. Szinte sokkban ültek, és néztek maguk elé, hogy most mit is mondhatnának.