In love with a doctor

1.fejezet

Átvettem a rajzomat tőle, majd lazán széttéptem előtte. És megindultam kifelé. Pont elhaladtam Dr.Reid mellett, aki habár nem állta az utamat, mégis végig nézte az előbbi jelenetet. 

Az egyik közeli padra ültem, ahonnan az egész udvart látni lehetett.
- Leülhettek?-kérdezte egy férfi. Zavartan a hang irányába fordultam, ahol aztán szembe találtam magam Dr. Reid-el. Megvontam a vállamat, majd odébb kecmeregtem. -Szép idő van.-mosolygott, beszédre biztatva.
-Ez elég nehéz lesz.-gondoltam magamban, pláne, hogy már lassan két hónapja nem beszélek. De gondolom, Dr.Parker már erről felvilágosította. Ahogy minden másról is, velem kapcsolatban. Szegény pasi, nem tudja mire vállalkozott.
- Dr. Spencer Reid vagyok.-nyújtotta felém a kezét barátságosan, de miután rájött, hogy nem vagyok egy szociális személyiség, csalódottan magához ejtette a kezét. Mire, felhúztam a lábamat, és átöleltem azt. -Az új kezelőorvosod leszek, de gondolom már erre rájöttél. -nevette el magát zavartan. -Mi lenne ha, mesélnénk magunkról?-tette fel a költői kérdést. Mire a hajamba túrtam.
-Hehh, jó trükk, de ez nem fog összejönni hapsikám.
A tornacipőmet kezdtem el vizslatni már-már megrögzötten, miközben figyelmesen hallgattam a doki életútját. Persze, ezt igyekeztem nem a tudtára adni.
- Múlt hónapban töltöttem a 27-et. Quantico-ból származom, ahol a közeli rendőrségen dolgoztam, profilozóként, miután megszereztem az orvosi diplomámat. Majd, az édesanyám jóvoltából kerültem ide.-Dr. Reid közelebb hajolt hozzám, jelezve hogy, ez egy bensőséges titok lesz.- Tudod ő is ilyen helyen él.- Az anyja elmegyógyintézetben van? Vajon miért? Bántotta a dokit? Vagy megölt valakit? -ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejemben. De jobbnak láttam nem megszólalni. Még, a végén azt hiszi, hogy érdekel. Pedig érdekel.-Fotografikus memóriám van és 20.000 szót olvasok fel percenként.-jegyezte meg.
Valahogy kinéztem belőle.
- És te szeretsz olvasni?- pillantott rám.
- A szüleimnek volt, egy könyvtáruk. Antik cuccok.-vontam meg a vállamat.
A dokiban ennek ellenére kettős érzések uralkodtak. Láttam rajta. Egyrészt örült, hogy végre megszólaltam, másrészt sajnálta, hogy pont egy, ilyen témával sikerült beszédre bírnia.
- Én...sajnálom.-dadogta zavartan.
- Miért foglalkozik velem ennyire?-tettem fel a kérdést, ami már percek óta foglalkoztatott.
- Nem tudom.-sóhajtott. -Egy ilyen helyről, mindenki ki akar jutni. De te nem. Mintha beletörődtél volna a helyzetedbe.
- Kiakarok jutni.-vágtam közbe. -De mégis hova mennék?-nevettem fel kínosan.
- Tudtommal van egy nagynénéd.-kockáztatta meg, majd miután rájött arra, hogy így nem megy semmire, felállt a padról és felém fordult.- Mi lenne, ha minden nap itt találkoznánk, három órakor? Ez valahogy sokkal kellemesebb, az irodámnál.-aprót bólintottam, jelezve hogy megértettem.
- Hé.-szóltam utána. A doki kíváncsian felém fordult, ahol a kinyújtott kezemmel találta szembe magát.
- Liv vagyok. Liv Johnson. -közöltem a nyilvánvaló tényt. Dr.Reid rám mosolygott, majd miután megszorította határozottan a kezemet, eltűnt.
- Liv, mit tesz veled ez a pasi?-kérdeztem szórakozottan magamtól.