Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• negyedik rózsa •

Megfejtendő rejtvény

Talán öt hónap telhetett el megismerkedésünk óta, mikor elhatároztam, hogy újabb szintre szeretném emelni a kapcsolatunkat.

A barátnőmmel - akarom mondani ex barátnőmmel - is megszakítottam minden kapcsolatot, Anyának is színt vallottam, már csak a válaszod volt az, melyet nem sejthettem előre.

Nem mondom, hogy nem féltem akkoriban, mert az hazugság volna. Rettegtem, hogy elveszíthetlek, s nem tudhatom be magamnak továbbra is a barátságodat.

Nehéz volt beismernem magamnak, hogy amit irántad érzek, az nem csak egy fellángolás, vagy szimpla vonzalom. Az, hogy szerelmes lettem beléd, egy teljesen új, idegen dolog volt a számomra, s gyakorta éreztem úgy magam, mint egy riadt vad a vadászat során - üldözött.

Pedig nem voltam én üldözött, sem áldozat - maximum a rabod, a tested, lelked rabja. De azt hiszem, ennél szebb rabság, aligha létezhet.

Elhatároztam magam, hogy elmondom neked legféltettebb titkomat, beavatlak érzéseim kusza, rózsaszín, köd fátyolos világába, ezért az - akkorra már törzshelyünkké vált -, mások által ritkán látott parkba hívtalak el téged, másnapra, pontosan és kereken három órára.

A várva várt nap, s a várva várt - vagy éppen rettegve várt -óra elérkezett, s én a kis tavacska előtti korlátra támaszkodva vártam, hogy végre megpillantsam szőke tincseidet, s egész mivoltodat - mely mindig oly' sok pillangót ébresztett fel bennem.

Az idő telt. Három óra, három óra tíz perc, három óra harminc perc, négy óra, öt óra húsz perc.

De te nem voltál sehol.

A rémület eddig nem ismert erőssége hasított belém minden egyes, eltelt másodperc után, mikor hiába vártalak téged. Sosem voltam érzékeny fajta, vagy olyan, aki könnyedén kimutatná érzéseit, de akkor, ott, először, szemeimbe könnyek gyűltek s megállíthatatlanul potyogtak lefelé.

Kipp - kopp.

Valamelyik a földre hullt, valamelyik a hideg, kissé már kopott, kékes színű korlát felszínére. Egy valami azonban, közös volt bennük;

Az én könnyeim voltak, s miattad hullottak.

Másnaptól fogva - egészen két héten át -, a parkocska helyett a kórház rémisztő, rideg, fehér falai között leltük meg törzshelyünket.

Kórházba kerültél, mert összeestél, mikor a találkánkra készülődtél.

S én önző módon, gondoltam rólad mindenféle rosszat, mert úgy hittem, cserben hagytál.

Pedig én voltam az, aki cserben hagytalak.

Minden nap mardosott a kegyetlen bűntudat, mikor az erőtlen, gyenge tested figyeltem, a fehér, klór szagú paplanba bugyolálva.

"Miért lettél rosszul? Többször is volt már ilyen? Jimin, titkolsz előlem valamit? " -

- Annyiszor kérdeztem ezeket meg az alatt a két hét alatt, hogy egy kockás füzet összes lapja nem lenne elég hozzá, hogy összeszámoljam.

De te sosem adtál rendes választ. Mindig kikerülted a kérdéseket, vagy csak lódítottál valamit.

Éreztem, hogy valami probléma van, s valami súlyos baj, de mégis inkább rád hagytam - mondván, ha nem akarod, akkor nem.

Már bánom Jimin, nagyon bánom, hogy nem erőltettem!

Tudod Jimin, hogy mi volt az, amit mindig is hihetetlenül imádtam benned? Hogy te voltál az első személy az életemben, aki puszta létével megkövetelte azt, hogy gondolataim minden részét kitöltse, s aki, puszta jelenlétével fejtörést, s megfejtendő rejtvényt jelentett a számomra.

Csak azt sajnálom, hogy sosem voltam jó a keresztrejtvényekben.