Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• tizenkilencedik rózsa •

12.12., kedd

Újra együtt, veled?

A percek rohamosan teltek, s mikor újra felnyitottam íriszeimet, már kedd volt, a nap, amikor újra láthatlak téged, mikor újra megérinthetlek.

A kórház rémisztő falai közül kiengedtek, de tudnod kell, hogy ezt is csak nevelőapád leleményességének köszönhetem, s annak, hogy teljes felelősséget vállalt értem, s minden tettemért.

Hálás voltam neki, rendkívül hálás vagyok még most is, mert nélküle a december 12-e, egy pont olyan átlagos s fájdalmakkal teli kedd lehetett volna, mint az előtt, jó ideig az összes.

Tudod, amint egyre haladt előre fele az idő, én is úgy váltam egyre inkább kétségbe esettebbé.

Mit vegyek fel? Hogy nézzek ki? Mit vegyek neked? Vegyek egyáltalán valamit? -

- ilyen, s ehhez hasonló kérdések tömkelege haladt át gondolataim között, miközben a tükör előtt állva válogattam pólóimat, gondosan ügyelve arra, hogy mindegyik takarja a karomon lévő hegeket - melyek arra emlékeztettek, hogy nélküled kellett élnem egykoron.

Végre, ismét érezhettem mellkasomban azt a különös, izgatott bizsergést, akárcsak régen, mikor randira készülődtem - veled.

Ajkaimról a mosoly egész nap levakarhatatlannak bizonyult, s bár tele voltam kételyekkel, aggályokkal, ezer meg ezer kérdésekkel - de, ezek sem tudták kedvem s lelkesedésem alább szegni,

boldog voltam, mérhetetlenül boldog s hálás, amiért még egy esélyt kaphattam, még egy esélyt arra, hogy jóvá tegyem múltbéli hibáimat, bűneimet.

Eltökéltem, hogy többet nem fogok hibázni.

Eldöntöttem, hogy mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy teljes szíved, teljes bizalmad az enyém legyen, hogy egész lényed az enyém legyen ismét, én pedig a tiéd.

**********

A szívem hiába volt tele boldogsággal, az időjárás nem örült velem - talán előre tudta azt, mit én nem? -, s délután két óra előtt kereken negyed órával, a vihar lecsapott a városra, hatalmas szélfújásokat s zivatart hozva magával.

Ott álltam, vizesen, átfagyva, lankadó vörös rózsákkal a kezemben - egészen pontosan tizenkilenccel - a kórház előtt, s magamban szidtam az eget, amiért nem adja meg nekem a tökéletes időt, amiért nem engedi, hogy a legnagyobb pompában várhassalak téged.

Dühödten dobbantottam egyet a lábammal, miután konstatáltam, hogy öt perc múlva kettő, így még lehetőségem sincsen elszaladni a közeli virágoshoz új rózsákért.

- Már csak három perc. -

Az idő gyorsan telt, s mégis, oly' idegölően lassan, hogy alig bírtam megállni lábaimon, azok remegtek, azzal rémisztgetve engem, hogy bármelyik pillanatban feladhatják majd a szolgálatot.

- Már csak másfél perc. -

Tenyerem izzadt, tökéletesre bepozicionált hajamat a szél szerte fújta, az esőcseppek pedig lenyalták. Nem akartam, hogy így láss, szerettem volna, hogy ne ilyen lepukkant formámban tekints meg ilyen hosszú idő után először, de az időjárás nem kedvezett nekem.

- Már csak fél perc. -

Vékonyka kabátom átázott, karomon megjelent a libabőr - fáztam. Megijedtem. Nem akartam, hogy ki gyere az esőbe, így közvetlen az ajtó előtt álltam meg. Még csak az kellett volna, hogy rögtön kirohanj az esőbe és a legyengült immunrendszereddel elkapj valami betegséget!

Meg akartalak védeni. Mindentől.

- Két óra, kereken, pontban, egy másodperccel sem több, sem kevesebb. -

Az ajtó nyitódott, én pedig egy pillanatra behunytam szemeimet, hogy a következő pillanatban ki is nyithassam őket - gyönyörű, kellemes, lágy tónusú hangod hatására.

- Tehát, tényleg eljöttél...

Tizenkilenc rózsa a tizenkilenc hónapnyi nyomoromért,

Amit át élni kényszerültem az elvesztésedért.

**********

Fúj, de haragszom magamra! Terveim között szerepelt, hogy a szünetben befejezem a történetet, de persze, nem úgy jött ki a lépés.
Sajnálom :c
Remélem azért, hogy elnyerte a tetszéseteket! ❤️