Húsz szál rózsa: Neked ||JiHope||

• tizennegyedik rózsa •

Mert veled még a szürke, esős nap is teli van színnel, élettel

Három napja állandóan, folyton folyvást csak esik.

Mintha csak a Mindenható hullajtaná könnyeit napok óta, mélységes bánatában.

Az én hangulatom is melankolikusabbá, letargikusabbá vált, s a - mostanság - amúgy is bútól eltorzult arcom maradék fénye, élettel telisége is eliszkolt mostanság.

Csak rovom az utcákat, hetek óta, céltalanul bolyongva, a magányos percekbe teljesen belebolondulva.

Minden nap ugyanoda vezet az utam.

Abba a bizonyos Parkba, ahol először simítottam végig hajadon, ahol először szerettem beléd, ahol először haragudtam meg rád, ahol először akartalak megcsókolni - ahol először hullajtottam miattad, értetted, könnyeim.

Tudom, puszta önmarcangolás, önkínzás a részemről, hogy a szerelmes emlékek okozta sebeket rejtő ragtapaszt, állandóan felszaggatom - de nem tehetek róla.

Beleőrülök a hiányodba.

A tudatba, hogy egy kórház, rémisztő falai között veszel nap, mint nap levegőt, létezel, s én nem lehetek ott melletted, nem lehetek támaszod, vigaszod, igaz szerelmed - ahogy azt te megérdemelnéd.

Ma is a Parkban lyukadtam ki, a mi kis Parkunkban, s csak élveztem, hogy az esőcseppek - melyeket a Mindenható ont, talán pont a mi reménytelen szerelmünkért -, keverednek az általam ontott könnycseppekkel, ezzel egyfajta, keserű egyveleget alkotva, s úgy folyva végig állam vonalán, lezuhanva a földre, összekeveredve az ott található több millió, aprócska, magányos cseppecskével.

**********

- Nem unod még ezt a Parkot, Chim? Állandóan itt töltjük az időnket! - mosolyogva figyeltem arcodat, ahogy lelkesen húztál a közös Parkunk felé, széles ajakgörbülettel az arcodon.

- Te mutattad nekem. Sosem fogom megunni! - rántottad meg a válladat egyszerűen, mire magammal szembe fordítottalak, s egy lágy csókot leheltem ajkaidra.

- E-ezt most miért? - vörös fejjel hajoltál el tőlem csókunkat követően, kissé kábultan sétálva az úton, amit nem bírtam ki kuncogás nélkül.

Imádtam, hogy egy aprócska csókommal megrészegítelek, s bár, én magam lepleztem, függője voltam kívánatos, duzzadt ajkaidnak, s azok édeskés ízének.

- Hogy hogy miért? Sosem fogom megunni az ajkaid, hiszen te mutattad meg őket nekem! - nevettem fel elégedetten, miközben összefont ujjainkat tanulmányoztam, melyek úgy illeszkedtek egymásba, mintha csak arra születtek volna, hogy egy napon, egybe olvadjanak, s úgy éljék le további életüket.

Pár perccel később már a Parkban is voltunk, egy nagyobb fa árnyékában heverészve, aggódóan figyelve, az egyre csak gyülekező sötét felhőket, melyek a Napot kitakarva foglalták el az égboltot, komoran tekintve le a földi emberekre.

- Ajj, Jimin, mondtam, hogy inkább moziba kéne mennünk! Miattad fogunk most mindketten jól elázni! Semmi kedvem nincs a viharban kint lenni! - idegesen csaptam combomra, morcosan nézve rád, mire te csak egy halvány, szelíd mosollyal az arcodon kúsztál hozzám közelebb - ezzel ölemben foglalva helyet.

- Sajnálom. De megígérem neked, hogy a mai nap után imádni fogod az esőt, és azt kívánod majd, bár mindennap ilyen lehetne, mint a mai! Rendben? - kétkedőn néztem huncutsággal megtelt szemeidbe, majd végül bólintottam egyet.

Igazad volt Jimin!

Azt kívánom, bár minden napunk olyan gondtalan és felhőtlen lehetett volna, mint az az esős nap!

Melletted, újra szabad gyermeknek érezhettem magamat!

Azon a napon, táncot lejtettünk az esőben, csókolóztunk, nevettünk, megint táncoltunk, aztán ismét csókolóztunk - majd kipróbáltuk, milyen lehet a természetben eggyé válni.

Még a szeretkezést is végig nevettük, de olyan szerelmesen, mint a hamis idillt megtestesítő filmekben, amiket te valamiért, mindig is olyan nagyon kedveltél.

Az tény, és való, hogy utána egy csúnya megfázással lettünk gazdagabbak, de ez akkor sem változtat azon, hogy azon a napon éreztem magam a legjobban, a legszerelmesebben, a legszabadabban.

Most is azt kívánom, bár itt lennél Jimin!

Bár itt lennél velem ebben a bűvös Parkban, és nem egyedül kéne táncot járnom az esőben -, azt képzelve, te is itt vagy velem, te is velem nevetsz, te is velem szeretsz!

Beléd őrültem, ezért teljesen megőrültem.

A beléd őrülésem vezetett végső megőrülésemig.

Tizennégy alkalommal mormoltam ma már imát a Mindenhatónak, hogy hozzon vissza hozzám, hogy újra együtt lejtsünk táncot, a júniusi esőben,
És Tizennégy alkalommal üvöltöttem fel fájdalmamban, mikor konstatáltam, hogy nem téged tartalak karjaimban, mindösszesen csak, a nedves levegőt.