Vigyázok rád

1.

A legrosszabb rémálom az, amelyik újra meg újra megismétlődik.
Paulo Coelho

A nap besütött a tágas ablakomon, ami miatt hiába próbálkoztam, egyszerűn nem tudtam visszaaludni. Pedig legszívesebben ezt tettem volna. Aludtam volna, amíg el nem felejtek mindent. Ehelyett a telefonomat a kezembe véve nézegettem az értesítéseim, amik nem mutattak sok mindent. Nem tartozok a "menők" közé, szóval nem is nagyon vártam mást. Egy gyors reggeli után még csináltam ezt-azt, de huzamosabb ideig egyik se kötötte le a figyelmem, szóval inkább elmentem sétálni.

Új környék. Új emberek. Új lehetőségek. Kanada meleg utcáin sétálva rájöttem, hogy ez a költözés nem is jöhetett volna jobbkor. Nem bírtam volna tovább ott maradni. Addig tűrsz és nyelsz le mindent, míg a végén robbansz, és én már nagyon közel voltam ehhez a robbanáshoz...
Egyre messzebb sétáltam a házunktól, mikor velem szembe jött egy fiú csorda. Voltak vagy 15-en az biztos. Egy ideje már kerülöm az ilyeneket, a nagyobb tömeget és a fiúkat is, szóval már épp elindultam az út másik felére - igen, kicsit se feltünő -, mikor az egyik megszólalt.
- Szia kicsi, mi járatban errefelé? - mély hangja volt, és ahogy ránéztem, valahogy Ő jutott eszembe. Nem volt annyira nagy a hasonlóság pedig, mégis eszembe jutott. Picsába.
Válaszra nem méltatva mentem tovább, legalábbis mentem volna, mikor egy erős kart éreztem meg a derekamon ahogy próbál maga felé húzni. Bepánikoltam. Rögtön rúgkapálni kezdtem, és szerintem kétszer is sikerült jó erősen tökön rúgnom, mire káromkodva elengedett én pedig elfutottam. Még hallottam ahogy a haverjai azt ordibálják hogy nem vagyok normális, de nem érdekelt. Olyan messzire futottam, amennyire csak tudtam. Mire annyit futottam hogy már szinte felért volna egy maraton lefutásával, megálltam és valamennyire sikerült lenyugtatnom magam. Lehet, hogy semmi rosszat nem akart a srác. Hiszen nem is erőszakoskodott, csak megfogott, én idióta meg úgy nézhettem ki mint akit megakarnak ölni. Utáltam magam amiért még mindig ilyen nagy hatással voltak rám a múltban történtek.
Valamikor délután értem haza, kifulladva és izzadtan. A futás sosem volt az erősségeim közt. Az igaz, hogy nagyon gyorsan tudok futni, de csak kevés ideig, szinte rögtön kifáradok.
- Hol jártál? - anyukám kiabálása hallatszott a konyhából, mellette pedig égett szag csapta meg az orromat.
- Csak lementem körülnézni. Anya, mit csinálsz? - egyszerre sokkolt le a látvány és tört ki belőlem a nevetés. Anyukám valamilyen csoda folytán soha nem volt valami nagy szakácsnő, vagy egyáltalán semmilyen se, az esetek többségében én főztem. - Szerintem ezt dobjuk ki, majd én megcsinálom.
- Nem hiszem el. Pedig annyira próbálkozok! - vágott durcás fejet. Anyukám elég fiatal, és nagyon szép is, legtöbbször azt hiszik hogy a nővérem. Most viszont úgy nézett ki mint valami 10 éves, és ilyenkor elgondolkozok, ki is a felnőtt a családban...
- Ami nem megy, azt nem kell erőltetni - kacsintottam rá, ő pedig hozzám dobott egy darabot abból a valamiből, amit alkotott. Ezzel egy háborút indított el.
Másnap az ébresztő idegesítő hangjára keltem. Volna. De 2 percig se tartott, én pedig már rögtön vissza is aludtam.

Sötétség. Mindenhol. Nem tudom hol vagyok, vagy merre menekülhetnék, szóval elindulok egy irányba. De Ő ott van. Másfelé kezdek el futni, de ott is ott van, és akármerre fordulok, Ő mindenhol ott van. Nem bírom tovább. Leülök és összekuporodok, mint akkor. Teljesen feladtam, mint akkor. Az érintését érzem magamon, amitől kiráz a hideg és legszívesebben ordítanék. De egy hang se jön ki a torkomon, mint akkor.

Zihálva ébredek fel, a hajam kócosan ragad a nyakamhoz és egy pillanatig fel se fogtam, mi történik. Aztán leesik. Elaludtam.
Az álmomtol kissé lesokkolva, nagyokat ásítgatva kelek fel megnézni az időt. 7:41. De jó, már az első nap elkések. Gyorsan magamra kaptam egy sötét pólót, egy farmert, tornacipőt majd a fekete bőrdzsekim és egy gyors fésülködés után késznek nyílvánítottam magam.
8 előtt pár perccel estem be az osztályba, ahol kérdő tekintetekkel találtam szembe magam és úgy éreztem, mindjárt rosszul leszek. És nem a tipikus "úristen, de izgulok" volt ez. Újabb emlékek kúsztak be az agyam minden egyes kis szögébe, én pedig legszívesebben visszafordultam volna és soha többé nem is jöttem volna vissza. De ehelyett elmosolyodtam, és beléptem az új osztályomba.