7.

987 68 0
                                    

Semmi jó vagy új nem jöhet addig, amíg helyet nem csinálsz neki. Az üresség egy elkerülhetetlen és csodálatos dolog ahhoz, hogy új fejezetet nyiss.
Kristin Newman

Miután felöltöztem és belenéztem a tükörbe, úgy éreztem valami nem jó, szóval átöltöztem egy másik ruhába. Majd egy másikba. Miután ezt vagy tízszer eljátszottam és az időből is kezdtem kifogyni, rávágtam magam az ágyra mint egy hisztis kislány, anyu pedig pont akkor érkezett meg és végig nézte a jelenetet.
- Na, mi nyűgöd van most? - Jött oda hozzám mosolyogva.
- Finnel találkozok, és hiába öltöztem át ötezredjére, sehogy se tetszik. Feladom. - duzzogtam. Na igen, lehetek akárhány éves, ruhából sose lesz elég és sose lesz elég jó az ami van.
- Várjunk... AZZAL A FINNEL? - kiáltott fel, én meg asszem megsüketültem. Ő pedig lehet akárhány éves, soha nem fogja abbahagyni a sorozatok és azoknak a szereplői imádását.
- Anya, figyelsz rám egyáltalán? Nincs ruhám! - hisztiztem tovább. - Amúgy igen, vele.
- Na jó, miután hazajöttél, részletes beszámolót kérek! Most meg segítek találni valamit. Látnod kéne a kétségbeesett arcodat - nevetett ki.
- Kösz anyu, én is szeretlek - mondtam sértetten, de a végén már én is elnevettem magam. A végeredmény egy fehér gatya és egy világoskék felső lett. Nem akartam nagyon túlozni, de azért szerettem volna kicsit csinosabban kinézni, mint általában. Ez az érzés teljesen idegenül hatott, és nem is értettem miért akarok Finnek tetszeni, de végül ezt csak betudtam ilyen csajos tini cuccnak. Hullámos fürtjeimet csak kifésültem, majd hagytam hogy a vállamra omoljanak. Sminkből semmit se tettem magamra, szeretem önmagamat adni, és amúgyis a természetes szépséget tartom a legjobbnak. Még felvettem a Converse-em és késznek nyílvánítottam magam.
- Na, hogy festek? - kérdeztem meg anyától ezredjére.
- Mint aki majd beszámol nekem Finn Woldhardról - kiáltott a konyhából, gondolom megint ügyködött valamit. Vagy legalábbis akart, majd kinézve egy pillanatra a konyhából, elégedetten nézett végig rajtam. - Mellesleg, nagyon szép vagy. - mondta, én pedig megelégeltem a válasszal. Nagyon fontosnak tartom az anyukám véleményét, hiszen ő sose adott még rossz tippet. Plusz, a stílusa is jó.
- Akkor mentem - kiáltottam ki a konyhába, és ahogy egyre távolabb kerültem a házunktól és egyre közelebb a Finnéékhez, kicsit ideges lettem. Én, Pamela Lewis, egy fiúhoz megyek? Jó ötlet ez?
Mire a házuk elé értem, minden ilyen gondolatot eltűntettem a fejemből, és a jó dolgokra koncentráltam. Most az egyszer úgy éreztem, készen állok a Finn Wolfhard féle új dolgokra. Mivel időpontot nem beszéltünk meg csak annyit, hogy majd délután valamikor találkozunk, ő pedig sehol se volt, írtam neki egy üzenetet. Szinte másodpercek alatt válaszolt.
finnwoldhardofficial: Gyere be, csak én vagyok itthon.
Lefagyva bámultam a telefonom kijelzőjét, még azután is hogy már elsötétült. Egy ház. Csak én és ő. Én és egy fiú. Mi kettesben. Ez elég váratlanul ért, és csak fokozta az idegességemet. Pedig tudtam, hogy Finn nem bántana, de azért nem voltam 100%-ig biztos benne hogy beakarok én oda menni. Több hónapnyi elővigyázatosság és elzárkózottság után, ami csak azért volt (részben) hogy megvédjem magam, most csak úgy fejest ugrok ennek a közepébe. Nem is ismerem még annyira Finnt. Igaz, hogy hihetetlenül kedves volt velem mindig, és egyszer meg is mentett, a múltam miatti félelmem mégis győzött. Kezdem azt hinni, hogy mindig is fog. Nem vagyok elég erős, hogy leküzdjem. Ezektől függetlenül úgy döntöttem, hogy bemegyek és ha csak pár órára is, de megpróbálok elfelejteni mindent. Mikor beléptem a nagy házba a látvány, ami fogadott, lenyűgözött. Egy hatalmas előtér, onnan hosszú falépcső vezet a második emeletre, a konyha meg biztos valamelyik ajtó mögött volt, különösebben nem foglalkoztam vele. Mikor még mindig a ház nagyságát és szépségét elemeztem magamban, Finn jelent meg előttem. Göndör haja most vizesen tapadt az arcához amit épp akkor törölt egy törölközővel, és semmi ruha nem volt rajta, csak magára tekert egy törölközőt. Rögtön elfordultam, ő pedig felnevetett.
- Gyakran láttál már lányokat akik meglepődve állnak előtted, míg te csak egy törölközőbe vagy, ugye? - mondtam cinikusan, mivel egyáltalán nem volt zavarban.
- A meglepődés kivételével minden stimmel. Én inkább a boldog szót használnám - mondta, én pedig háttal állva neki hozzádobtam egy párnát. Legalábbis ez volt a tervem, de valahol mellette érkezett meg a földön.
- Tudsz olyan gyorsan öltözni, amekkora az egód? Mert már kezdheznéd - mondtam türelmetlenül.
- Szóval nem tetszik a látvány? - kérdezte, és éreztem a hangján hogy nagyon jól szórakozik.
- Wolfhard!
- Jó, jó, megyek már. - ment fel a lépcsőn, gondolom a szobájába, én pedig végre megfordulhattam. Még mielőtt bement volna a szobájába, kikukucskált az ajtón, ahonnan felsőteste is kilátszott kicsit. Szemem kicsit több ideig időzött el rajta, mint kellett volna, de aztán határozottan a szemébe néztem, és csak reméltem hogy nem látja az elpirult arcomat. - Amúgy mondtam már, neked csak Finnie - mosolygott és el is tűnt a feje, meg úgy igazából ő is. Pár másodperc után már mellettem is volt egy sötét felsőben, fekete gatyában és a Vans cipőjében. Imádom azt a cipőt, első látásra szerelem volt. Ebben is másnak és különbözőnek mondanám magam a többi lánnyal szemben, hiszen amíg ők a kockás hasra mennek vagy a szép mosolyra, addig ami bennem megragad, az a cipője. Tipikus én. Miközben bezárta az ajtót és elindultunk egy random irányba, megcsapta az orrom az illata. Teljesen bevésődött ez az illat, szerintem egy ideig ha akarnám se felejteném el. És nem azért mert olyan rossz volt, hanem mert túlságosan is jó. Egy darabig sétáltunk és beszélgettünk, és nem is figyeltük merre megyünk, nem volt semmi konkrét cél, csak mentünk előre. Egyre jobban kezdtem feloldódni, és már egyáltalán nem rágódtam a múlton.
- Komolyan beleültél a halászlébe? - nevettem, folyamatosan magam elé képzelve az 5 éves kicsi Finnt, ahogy beleül egy nagy fazék levesbe. Már legalább egy órája sétáltunk Kanada utcáin, cél nélkül, egyszerűen arra amerre a lábunk vitt és folyamatosan nevettünk, meg beszélgettünk. És ez nekem sokkal többet ért egy drága étteremnél vagy puccos bulinál.
- A te szekrénybebújásod se jobb - vágott vissza én sztorimmal, ami röviden annyi volt hogy mikor még kicsi voltam, anya nem engedte meg hogy csokit egyek, de természetesen én akartam szóval elcsórtam a csokit, és (mivel akkor még belefértem) a szekrénybe elbújva ettem meg az összeset, ami otthon volt. Még képet is csináltak róla anyuék, ahogy ott ülök a csap alatti szekrényben, a fél arcom csokis és belevigyorgok a kamerába.
- Csak azt hiszed - löktem meg játékosan, mire ő visszalökött és még elvoltunk ezzel egy darabig, mikor ugyanaz a fiúcsapat ért mellénk, amelyikből az egyik srácot tökön rúgtam miután megfogott az első napokban az ideköltözésünk után. Ők is megláttak, én pedig éreztem hogy csak úgy nem fogják hagyni, hogy elmenjek mellettük. A legnagyobb baj viszont pont az volt, hogy Finn semmit sem érzékelve a külvilágból pont rosszkor adta vissza az előző lökéseimet, én pedig így pont annak a srácnak ütköztem, akivel volt az a kis "nézeteltérésünk".

Vigyázok rádWhere stories live. Discover now