Vigyázok rád

19.

A legszorosabb, legmélyebb kapcsolat pillanataiban minden más semmivé foszlik. Csak a szívünk dobogása jut el a tudatunkig. A másik kezének érintése. A hihetetlen élmény, hogy mindketten ugyanazt érezzük. És arra a rövidke időre tudjuk, hogy utunkon nem vagyunk egyedül, van valaki mellettünk.
Deborah Lytton

A szemem rögtön megakadt egy fényképen, amin Finn és én voltunk, de nem akárhogy. Ő a földön feküdt, én pedig rajta, az arcunk pedig vészesen közel volt egymáséhoz. Összevont szemöldökkel néztem fel az ebédlőben, ahol páran még mindig nem titkolva a sugdolózást pillantgattak felém. A telefonra visszanézve elolvastam pár kommentet, ahol a rajongók értetlenkedtek és leginkább leszóltak, de olyan is volt, aki egy Millie és egy Iris nevű lányról beszélt.

- Megverjem azt, aki feltette? - Ashley kérdésére egy apró mosoly kúszott az arcomra, de válasz helyett csak egy fejrázással jeleztem neki, hogy ne tegye, még akkor is, ha valószínűleg csak képletesen értette.

Finnre néztem, aki még mindig a fülesét részesítette előnyben a vele ücsörgő fiúkkal szemben, és úgy tűnt, teljesen kizárja a külvilágot. A beszélgetések rólunk egyre hangosabbak és idegesítőbbek lettek, engem pedig csak egy vékony határ választott el attól, hogy nem a legszebben kifejezve magam jelezzem a többieknek, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal, mikor egy ajtócsapódást követően az osztályfőnökünk belépett az ebédlőbe. Kifújtam a levegőt, amit már egy ideje bent tartottam, és megnyugodtam, amiért az emberek már nem próbálták kivesézni az életemet Finnel egyetlen kép miatt. Egyenlőre. Nem sok dolgot tudtunk meg, csak annyit, hogy kényelmes ruhába öltözzünk, és még az utolsó simításokat végezzük el, mert nem fogunk egyhamar visszaérni. A reggeli után páran még visszaszaladtak a faházukba valamiért, én viszont kint maradtam arra várva, hogy elinduljunk. Bár ez nem tűnt úgy, mintha megvalósulna, hiszen rajtam kívül senki sem álldogált kint, még az ofő is elment valahova.

- Mit csinálsz itt egyedül? - a hang tulajdonosa felé fordultam, aki Jaeden volt.

Kezét zsebében pihentette, haja a szemébe lógott és egy félmosoly terült szét az arcán, miközben felém lépkedett.

- Most már nem vagyok egyedül - mosolyodtam el, mire mellém ért, és leült a fűbe.

Követve a példáját mellételepedtem, és a füvet kezdtem el tépkedni.

- Mi a helyzet Finnel? - rám nézett, és szemei csillogtak, miközben beszélt.

Kedvesség és megértés tükröződött ki belőle, én pedig azt gondoltam, a legjobb emberrel vagyok a legjobb helyen. Mert igaz, hogy a fű kicsit nedves, hogy a minket körülvevő erdő kicsit félelmetes, hogy Jaedent csak pár napja ismerem és azt se mondhatnánk ismeretségnek - mégis egyszerűen azt érzem, hogy megbízhatok benne. Hogy neki elmondhatom, mert őt tényleg érdekli, amit mondani akarok.

- Őszintén szólva, fogalmam sincs. - éreztem magamon Jaeden fürkésző tekintetét, miközben lesütöttem a szemem, a szomorúság pedig újra átjárta a testem. - Miután elmentél, mi... veszekedtünk. Azt hiszem, csalódott bennem, és talán már nem is tartja érdemesnek tovább tartani az akármilyen kapcsolatát velem.

- Pamela...

- Igen?

- Egy idióta vagy. Nem látod, hogy Finn mennyire odáig van érted? - kijelentésére abbahagytam a távolban lévő hegyek elemezését, és arcára vezettem a tekintetem.

Egy széles, büszke vigyorral tudatta velem, hogy neki igaza van, a szívem pedig gyorsabban kezdett verni a kijelentése miatt. A másodpercek óráknak tűntek, Jaeden pedig már majdnem megszólalt, mikor Wyatt hátulról ráugrott és mindketten elterültek a fűben. Még egy ideig így fetrengtek, közben én csak arra tudtam gondolni, amit Jaeden mondott.