17.

798 53 15
                                    

Nem a hazugság vagy az igazság számít. Hanem az, amit érzünk.
Mark Lawrence

Ahogy egyre messzebb értünk a tömegtől, úgy tudatosult bennem, hogy én bizony most már tényleg egyedül vagyok. Nincs Ashley, nincs Finn, de még csak az újdonsült fiúismerőseim sem, csupán pár ismeretlen srác. Valamennyire azért ismerősek, hiszen mégiscsak az osztálytársaim, de van köztük pár ismeretlen is, gondolom úgy jöttek ide, mint Jackék. Előttem egyre magasabbak lettek a fák, amiből rögtön levontam a következtetést, miszerint az erdőhöz megyünk. Egy részem azért kiáltozott, hogy forduljak vissza, sőt, rohanjak vissza, Finn biztonságos karjai közé. De a másik felem egy hatalmasat röhögött ezen, hiszen Finn karjaiba az egyetlen lány aki volt és van is, egyáltalán nem én vagyok. A gondolatra, ahogy a csípőjét ölelte át, a lány pedig a fejét ráhajtotta a vállára, a gyomrom görcsbe rándult, és ellepték az agyamat a rosszabbnál rosszabb gondolatok. Észre sem vettem, hogy egy könnycsepp hullott a pólómra, amit aztán több követett, én pedig mániákusan kezdtem el törölgetni, mielőtt a srácok észrevennék. Elkéstem ezzel, ugyanis egy zöld szempárral találtam szembe magam, ami tetőtől talpig végigmért, aztán áttért a most már könnyáztatta arcomra is.

- Gondolhattam volna, hogy egy sírós kislány vagy, aki a piába akarja fojtani a bánatát - forgatta meg a szemeit, amiket most egyáltalán nem találtam szépnek. Idegesen töröltem még egyet az arcomon, amivel valószínűleg elértem a sminkem elkenését is.

- Nem tudsz semmit, úgyhogy ne ítélkezz, egyébként sincs jogod hozzá! - mondtam kicsit indulatosabban, mint terveztem, amire gúnyosan elmosolyodott.

- Kár, hogy beléd látok. - nevetett fel. - Fogadjunk, a pasid kitörölte a beceneveket, vagy épp a húszmillió szív helyett most csak tízmilliót küldött.

- Marha okosnak képzeled magad, de ezt szerintem hagyjuk. Te nem fogsz megérteni engem, én pedig nem is akarlak megérteni téged, az egyetlen, amiért jöttem az a pia - mondtam most már nyugodtabban, és egy másik srác mellé sétáltam. A fiúk beszélgetése közt még hallottam, ahogy a seggfej halkan elneveti magát, de hagytam. Valahogy az erőm elpárologni látszott, és nem akartam mást, csak hogy ne fájjon. És ha ezt egy olyan közönséges módon érhetem el, hogy iszok, hát akkor legyen. Nekem már úgyis mindegy.

Amikor kicsivel bentebb értünk az erdőben, a srácok megálltak, és a kezembe nyomtak egy üveget. Émelyítő szaga volt, olyan, amit apám által már ismerhettem, de nem tudtam eldönteni milyen fajta volt, és az se segített, hogy az üvegen nem volt semmiféle csomagolás, mint általában. A többiek már rég meghúzták a sajátjukat, míg én csak álltam, és bizonytalanul méregettem a kezemben lévő alkoholt.

- Idejöttél inni, hogy aztán ne is igyál? - a semmiből újra mellettem termett a Seggfej, akinek ugyan nem tudom a nevét, de nem is kell, mert most már ez lesz neki. Kicsit megugrottam a hirtelen közelségére, és a belőle áradó tömény alkoholszagtól, pedig még csak pár perce érkeztünk.

- Nem mondták még neked, hogy ha semmi kedveset nem tudsz mondani akkor inkább ne is mondj semmit?

- De. És szerinted érdekel?

- Érdekelhetne - mondtam halkan, és elhúzódtam tőle, ma már másodjára, de nem értem el vele semmit. Amennyire távol mentem tőle, ő annyira jött közel hozzám.

- Most csak te érdekelsz - a kezei a csípőmre irányultak, nekem pedig elkerekedett a szemem. Próbáltam lehámozni onnan a kezét, de csak azt értem el, hogy az üvegét eldobta, és most már mindkét kezét a csípőmön pihentette.

- Miért? - nem tudtam mást mondani. A zöld szemeibe nézve úgy éreztem magam, mint akit megbűvöltek, és most még közelebbről csodálhattam meg az arcát, mint máskor. A tekintetem lejjebb vezettem a fehér pólójára, amin átütöttek a tetkói, és a fekete szaggatott gatyájára. Utáltam még csak gondolni is erre, de a bunkóssága és utálatossága ellenére hihetetlenül jól nézett ki. El kellett néznem a szemeiből, mert attól féltem ha tovább keresztezik egymást az enyéimmel, rabul ejt, vagy olyan dolgokra vesz rá, amiket nem akarok. A Seggfej még közelebb húzott magához, az arcunkat pár milliméter választotta el egymásétól, testem pedig szinte összesimult az övével. A száját szólásra nyitotta, de nem tudtam meg, mit akart mondani, mert hirtelen Jaeden jelent meg az erdőben. Szemei egyből rám és az engem ölelő fiúra siklottak, és a szemében egy kis csalódottságot fedeztem fel. A Seggfej mogorván nézett rá, de nem engedett el, még akkor sem, mikor Jaeden már rég mellettünk volt.

- Gyere - nyújtotta a kezét.

- Jó itt - feleltem, próbálva figyelmen kívül hagyni a reményteli szemeit. Szinte már beszéltek hozzám, és az egyetlen, amit mondtak, hogy menjek vele. Jaeden megköszörülte a torkát, és végignézett a társaságunkon, majd a még mindig engem tartó fiún.

- Finn aggódik. - mondta most már halkabban, úgy, hogy csak én halljam. Hitetlenül elnevettem magam.

- Akkor most hol van? - tettem fel azt a kérdést, ami mindent egyértelművé tett. Ha aggódna, nem küldte volna ide Jaedent, hanem saját maga jött volna el. De sehol sem volt.

- Azt mondta nem akar menni, szóval hagyd békén! - szinte már én is megijedtem Seggfej kiáltásától, és attól, hogy így beleavatkozik. Félve Jaedenre néztem, aki még csak meg sem rezdült, ugyanolyan nyugodtsággal állt mellettünk, mint eddig.

- Pamela? - hagyta figyelmen kívül, és rám nézett.

- Nem megyek, Jaeden - mondtam szomorúan, és elfordultam, hogy mást már ne kelljen mondania.

Jaeden szemszöge

Idegesen sétáltam vissza a tábortűzhöz, mikor a telefonom csörögni kezdett, ezen az estén sokadszorra.

- Megtaláltam - szóltam bele anélkül, hogy akár ránéztem volna arra, hogy ki hívott. Finnen kívül senki sem hívogatott ötpercenként, folyton azt kérdezgetve, megtaláltam -e már.

- Akkor jó - hangja nyugodtabb lett, mint az elmúlt 20 percben volt. - Mikor értek vissza?

- Nem megyünk vissza - sütöttem le a szemem annak ellenére, hogy nem láthatja. Nem én akartam az lenni, aki elveszi a kedvét, de muszáj vagyok elmondani neki.

- Miért nem?

- Nem akart jönni. Ott maradt velük - mondtam ki, ő pedig ezután nem mondott semmit, csak kinyomta a hívást, én pedig tovább gondolkozhattam ezen az egészen. Finn hagyta, hogy egy csaj rámásszon, pedig utálja a rámenős lányokat. Gondolom, Pamela ezt látta, és utána eltűnt egy csapat fiúval, amit Finn szintén látott, és kiakadt. Nem éppen a legkedvesebben elzavarta a tömeget tőlünk, és kétségbeesetten kért mindhármunkat, hogy segítsünk megkeresni neki, mert túl nagy ez a hely ahhoz, hogy egyedül keresse, és így hamarabb megtalálhatjuk. Folyamatosan hívogatott, és így gondolom, a többieket is, majd amikor elmondtam neki, hogy megtaláltam őt, de a fiúkkal akart maradni, egyszerűen kinyomott. Soha nem nyom ki, mert idegesíti, ha valaki csak úgy rácsapja a telefont valakire, most mégis megtette. Soha nem aggódik, csak hagyja, hogy történjenek a dolgok, és nála boldogabb embert még nem láttam, maximum saját magam. Most mégis aggódott Pamela miatt, és kétségbeesett is volt. Soha nem hagyta, hogy egy lány rámásszon, főleg nem annyira mint ahogy nemrég tette egy, most mégis úgy csinált, mintha tetszene neki. Pedig nem tetszett, csak jobban meg kellett őt nézni mikor senkivel sem beszélt. Le lehetett olvasni az arcáról, hogy utálja, ahogy a lány az ölében ül. Finn még sosem viselkedett így, ennyire ellentmondva saját magának, a viselkedésének, a szokásainak, ez pedig csak egyre enged engem következtetni. Fenn áll annak is az esélye, hogy Finn egyszerűen csak változik, hiszen ez mindenkivel megesik, vele is, de nagyobb esélyt látok arra, hogy egy oka lehet a furcsa viselkedésének; az érzései Pamela iránt.

Vigyázok rádWhere stories live. Discover now