Vigyázok rád

9.

A barátság nem azon múlik, milyen régen ismersz valakit, hanem azon, felismered-e a barátodban azt, akire szükséged van.
Nicholas Sparks

Egy szokásos reggel fogadott. Kinyomtam az ébresztőt, visszaaludtam, 10 percem maradt végül összeszedni magam, a kapkodás miatt úgy néztem ki mint akin egy hurrikán ment végig - és ez még csak az enyhébb kifejezés -, de még így is elkéstem. 8 után legalább 10 perccel estem be a terembe, ahol minden szem rám szegeződött, de valamiért úgy éreztem, nem érdekelnek. Csak Finnen akadt meg a szemem, ahogy rám nézett a barna szemeivel, és ahogy apró mosolyra húzta a száját, amint meglátott. Éppen ezért hebegtem össze-vissza, mikor a tanár beszélni próbált hozzám. Finnek csak rám kellett néznie, és teljesen elvette az eszem. Próbálom elfojtani ezt az érzést, de a szívem azt súgja, ne tegyem. Én pedig rá hallgatok. Végül leültem Finn elé a padomba, de semmire se tudtam figyelni abból amit a tanár magyarázott, csak a mögöttem ülő fiúra. Gondoltam rá hogy hárafordulok hozzá, de végül nem tettem, és ő sem szólt hozzám. Ez így ment egész nap, tök egyedül voltam, mint mindig. Máskor legalább Finnel tudtam beszélgetni kicsit, de most ő sem volt velem, én meg már az unalom legfelső határán voltam, mikor egy srác odajött hozzám. Gesztenyebarna haja és zöld szeme volt, magasságra ugyanakkorának slasszoltam mint amekkora én vagyok, vagy talán egy kicsit magasabbnak, és szemüveges volt, de nem az a stréber fajta szemüveges, hanem inkább olyan, mint akinek kicseszett jól áll még ez is.
- Új lány, ugye?
- Mindenki így kezdi, inkább hagyjuk - forgattam meg a szemem. Már itt vagyok egy ideje, és még mindig én vagyok "Az új lány". Mikor fogadnak már be?
- Jól van, csak beszélgetni akartam, mert láttam, hogy egyedül vagy. De ha baj... - állt fel, mire kicsit megenyhültem.
- Bocs, nem veled van a bajom - mondtam most már sokkal kedvesebben, mire visszaült. - Csak nem értem mi a baj velem, amiért senki se nyílt még felém, csak lerendeztek annyival, hogy új vagyok.
- Talán azt várják, hogy te nyiss feléjük - mondta, de nem szemrehányóan vagy olyan "mit vársz?" stílussal.
- Lehet - mosolyodtam el, velem együtt pedig ő is.
Ezek után már minden szünetben együtt voltunk, és élveztem a társaságát. Kicsit bolond volt ugyan, de iszonyatosan megértő és kedves, egyáltalán nem olyan mint a fiúk többsége, mellesleg Luke-nak hívták. A napok így teltek, találtam egy barátot, egy másikat viszont elvesztettem. Ugyanis Finn levegőnek nézett, akárhányszor ránéztem, megindultam felé vagy a közelében voltam. Néha köszönt ugyan, de a végére már azt is elhagyta, és bár borzasztóan élveztem Luke társaságát, hiszen nagyon jó fej gyerek volt, mégse tudtam kiverni a fejemből azt, hogy vajon mit ronthattam el, amiért Finnt ennyire nem érdeklem már. Tudom, eddig se érdekeltem, hiszen ő bármelyik lányt megkaphatná és bármelyik lánnyal barátkozhatna, miért választana pont engem? Egy zárkózott, titkolózó, nehezen megnyíló lányt? Nem, ezt én sem gondolhattam komolyan. De ha nem kér belőlem, akkor legyen.
Luke-val egyre több időt töltöttem együtt, és nagyon megkedveltem, szóval mikor megkérdezte, hogy elkísérem e a gördeszkás parkba, természetesen igent mondtam. Már legalább egy hete nem beszéltem Finnel, és ebbe beletörődtem, sőt, nem kerestem a társaságát többé, de még csak szomorú sem voltam. Nem tudom, lehet e pár napos ismeretségen, barátságon vagy iszonyatos kötődésen "túllépni", de ha igen, akkor én megtettem. Luke-val folyamatosan nevettünk, szívattuk egymást és összességébe jól elvoltunk, mikor a parkba érve több mindenen is megakadt a szemem. Először is, a hatalmas tömegen, amitől rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Kedves emlékek, ne most, ne itt és ne így törjetek már rám! Pánikrohamom is régen volt már, Luke jó hatással volt rám, úgy érzem igaz barátot találtam meg a személyében, annak ellenére is hogy fiú. De erre nem igazán számítottam, úgyhogy megtorpantam, aztán még egy dolgot észrevettem. Fekete, kék és fehér színekben pompázó gördeszkája olyan gyorsan suhant, hogy alig tudtam követni a szememmel, fekete gatyája most is ugyanolyan jól állt rajta, mint mindig, és egy csíkos pólót viselt. Folyamatosan nevetett, miközben a göndör fürtjeibe beletúrt, és valamikor, 1 héttel ezelőtt ezt még hihehetlenül aranyosnak találtam volna, most viszont csak átsuhant rajta a szemem, egészen a mellette álló, és kezét fogó lányra. Cérnaegyenes szőke haja volt, egy kis toppot viselt és egy olyan rövid gatyát, hogy szerintem maximum 5 éves korában volt jó rá, most viszont szinte semmit sem takart. Finn, mintha megérezte volna hogy nézi valaki, felémkapta a fejét, és egy kis meglepődöttséget véltem felfedezni rajta, és a nevetése is elhalványult, főleg, mikor meglátta a mellettem gördeszkázó, folyton nekem szólogató Luke-ot. Merthogy már jó pár perce így álltam lefagyva, csak egy irányba nézve.
- Aha, mehetünk - mosolyogtam rá, és Finnről elszakítva a tekintetem, Luke-val együtt elindultunk.
- Ismered Finnt? - kérdezte, és éreztem a hangjában a kíváncsiságot.
- Nem annyira. Egy kicsit. Izé, nem tudom... - motyogtam, mert tényleg nem tudtam, hogy ismerem e. Beszéltünk kicsit, elmentünk ide-oda, aztán hirtelen egy nagy képszakadás, és az egésznek vége lett a semmiből.
- Gondoltam - mosolygott sejtelmesen, bennem pedig felment a pumpa. Ez az a tipikus "fiú vagyok, szóval jobban tudom mint te" mosolygás volt, amit már megszoktam tőle, és amiből végül mindig az lesz, hogy én megütöm, ő meglök, én visszalököm, és ez így folytatódik egy darabig...
- Láttam! - mondtam, és mielőtt reagálhatott volna, ráugrottam a hátára. Sajnos azzal a ténnyel nem foglalkoztam, hogy ő épp gördeszkázik, ezért mindketten elestünk. De legalább én puhára estem.
- Te állat - nevetett folyamatosan, ahogyan én is, és észre sem vettük hogy mindenki minket néz, csak miután kifetrengtük magunkat. Elkaptam Finn tekintetét, akit most először láttam a mosolya és a kedvessége nélkül az arcán. Helyette szemöldökráncolva nézett egyenesen a szemembe, és olyan megvető pillantása volt, hogy nem bírtam állni a tekintetét.
- Szurkolsz nekem? - nézett rám mosolyogva Luke, és egyszerűen lekapta magáról a pólóját, majd a kezembe nyomta.
- Mivan? - kérdeztem, de nem kellett válaszolnia. Ugyanis odaértünk egy hatalmas pályához, ahol éppen tíz gördeszkás száguldozott össze-vissza, a tömeg pedig különböző neveket ordítozva buzdította őket. Miután végeztek, a legtöbben sebesülten és hullafáradtan jöttek vissza, és mikor Luke és Finn is elindult a pályára, rossz érzésem támadt, de akkor még nem foglalkoztam vele különösebben.
- Vigyázz magadra! - szóltam Luke-nak, aki gyorsan a kezembe csúsztatta a szemüvegét, és rám mosolygott. Viszonoztam a mosolyát, aztán elment, én pedig csak akkor vettem észre, hogy Finn végig engem nézett. Elkaptam róla a tekintetem, nem akartam vele foglalkozni, főleg azután, hogy ő sem foglalkozott velem. Kedves volt, úgy tett mintha érdekelném, aztán minden szó nélkül lelépett. Nem volt rám kíváncsi többet.
A verseny elkezdődött, mindenki száguldott a gördeszkájával, én pedig hangosan ordítottam Luke nevét, mellettem nem sokkal pedig a szőke csaj vinyította Finnét. Nem is értem... Finn az első perctől kezdve normálisnak tűnt, hogy tetszhet neki egy ilyen lány? De a gondolataimat hamar visszavezettem a pályára, azon belül is Luke-ra, aki meglepően ügyes volt. A verseny már a vége felé közeledett, amitől megnyugodtam, hiszen Luke-nak semmi baja nem esett, és örültem is neki, hiszen első lett volna. Volna. Csak épp nem ez történt. Egy hangos koccanás, és egy olyan hangos puffanás hangját hallottam meg, hogy szinte még nekem is fájt. Körülöttem mindenki elcsendesült, és próbáltak egymást lökdösve előrébb jutni, hogy lássák, mi történt. Én is így tettem, és a szívem már a torkomban dobogott. Minden reményem abban volt, hogy csak ne Luke legyen, de a szívem legmélyén még Finnt se akartam sérülni látni. Pont ezért volt sokkoló, mikor azt láttam, hogy mindketten a földön hevernek, valaki pedig azt kiabálja, hogy hívják már a mentőket. Teljesen lefagytam, legszívesebben odarohantam volna hogy megöleljem őket, vagy segítsek valamiben, vagy hogy egyáltalán csak ott legyek mellettük, de ehelyett olyan volt, mintha a földbe gyökerezett volna a lábam. Nem bírtam megmozdulni, a mentők viszont már meg is érkeztek, nekem pedig döntenem kellett, hogy Finnt, vagy Luke-ot kísérem el és leszek mellette.