Vigyázok rád

13.

Az elme kutat, de a szív az, ami megtalál.
George Sand

Fekete nadrágot vettem fel egy fekete, Sorry not sorry feliratú pólóval, a barackszínű cipőmmel és fekete bőrdzsekimmel. A hajamat átfésültem, talán jobban is, mint kellett volna abban reménykedve, hogy egyenesebb lesz. De a hullámok a hajamban ugyanúgy ott maradtak, én pedig sóhajtva egyet magamra kaptam a napszemüvegem és a hatalmas hátitáskám. A kulcsot többször elforgatva a zárban, bezártam az ajtót és hagytam, hogy a hűvös szél a hátamra fújja a hajam többségét. Jól esett, ezért egy kis mosoly ült ki az arcomra. Haboztam mielőtt elindultam volna, arra vártam, hogy Finn göndör feje előbukkanjon, és együtt menjünk. Már pár perce ott álldogáltam a telefonommal a kezemben, csak hogy legalább a látszat meglegyen, de Finn sehol sem volt, nekem pedig indulnom kellett. Az iskolához érve már ott állt a busz amivel megyünk, én pedig egyedül ültem le az egyik ülésre, és elővettem a fülesem. Ahogy elkezdődtek az első dallamok, teljesen kizártam a külvilágot, és annyira elmélyültem a zenébe, hogy észre sem vettem mikor valaki leült mellém. Finn volt az.
- Szia - mosolyodtam el. Megnyugodtam hogy itt van, mert bár tegnap még semmilyen jelét sem mutatta, mégis féltem egy kicsit hogy beteg lett, vagy valami oknál fogva nem jön.
- Szia. Mit hallgatsz?
- Panic! at the Disco.
- Az jó lesz - mondta, én pedig nem tudtam mire mondja ezt, de aztán kivette a fülemből a füles egyik részét és a sajátjába tette. Mosolyogva hátradőltem az ülésen, és bámultam az esőcseppeket az ablakon, amik nemrég jelentek meg, próbálva kizárni a gondolataimat Finnről. Nehéz volt, főleg úgy, hogy mellettem ült és összeért a karunk, a keze pedig nem messze pihent az enyémtől. A levegő megtelt az illatával, amitől a pillangók a hasamban újre életre keltek, és egyszerűen nem tudtam figyelmen kívül hagyni a közelségét. Nem ijesztett meg mint a többi fiúé, és nem is akartam ellökni magamtól, sőt. Azt akartam, hogy minél közelebb legyen hozzám. Próbáltam a tekintetemet az ablakon és a mellettünk elsuhanó tájon tartani, de végül mégis rápillantottam a mellettem szuszogó fiúra. Szemei csukva voltak, a szája pedig szétnyílt kicsit, nem tudtam eldönteni hogy elaludt -e, vagy csak simán ehhez van kedve. Elmosolyodtam a látványon, olyan volt, mint egy kisfiú. Talán több ideig is nézhettem, mint szerettem volna, mert az eddig békésen szuszogó és csukott szemű Finn most rám nézett, vigyora pedig egyre csak szélesedett. Az ablak felé akartam gyorsan fordulni mentve a menthetőt, de képtelen voltam elfordulni, szóval csak tovább néztem Finn szemeibe és éreztem, hogy az arcomat elönti a pír.
- Félnem kéne, amiért alvás közbe bámulsz?
- Akkor nem, ha amúgy nem is aludtál - fordultam most már el, de biztos, hogy így is látta a vörös fejemet.
- Egyébként nem zavar. Te nyugodtan nézhetsz. - mondta, és ugyan nem néztem rá, de éreztem, hogy mosolyog.

- Azért ne bízd el magad - forgattam meg a szemem, ő pedig elnevette magát.

Körülbelül két óra telhetett el, mire odaértünk egy nagy tisztáshoz, ahol faházakon kívül semmi sem volt. Szó szerint semmi. Elég elszigetelt helynek tűnt, messze a várostól és minden mástól - a tenger hullámzását lehetett mindössze hallani, jó pár kilométerre pedig hegyek voltak, valamint körülöttünk rengeteg fa helyezkedett el sűrű csoportokba, amiktől nem sok mindent lehetett látni, ha oldalra néztél, vagy fel. A napsütést is eltakarták a magasságukkal és szélességükkel, így pedig azon a részen, ahol a faházak és mi voltunk, még napközben is csak gyér fény vett minket körül. Nem lennék itt szívesen egyedül.
- Hova jöttünk, a világvégére? - lépett mellém Finn, és folyamatosan körbe-körbe fordulgatott. Kuncogtam kicsit, hiszen valamennyire volt valóságalapja a kérdésének, de a vigyor rögtön lehervadt az arcomról, mikor az osztályból pár lány csoportosan nevedgélt Finnt bámulva, majd játszva a fejüket odamentek hozzá. Finn mosolyogva beszélgetett velük, én pedig elszakítottam róluk a tekintetem, és egy kavicsot rugdosva arrébb mentem. Természetesen a lányok oda vannak érte, hiszen egy színész, tehetséges, és valljuk be, a külseje is megnyerő, de ettől függetlenül zavar. Zavar, ha más lány néz rá úgy, ha más lánnyal nevet vagy ha más lány érinti meg. Még csak a gondolata is zavar, de élőben látni mégis sokkal rosszabb. Utálom ezt az érzést. Idegesen ültem le a fűbe, majd kezdtem el tépkedni, de nem sok időm volt rá mert az osztályfőnökünk beszélni is kezdett. Elmondta a programokat, a lámpaoltást és a felkelést, a kajálást és minden mást, amit tudnunk kell, én pedig már nem is rá koncentráltam hanem a körülöttem lévő semmiségre, ami ettől függetlenül mégis megnyugtató volt, mikor egy mondatával visszahozott a valóságba.
- Lányok és fiúk külön vannak - kezdte el, mire a fiúk hőbörögni kezdtek. - Az elosztások pedig...
Na ez az, amiről nem volt szó. Számítottam rá, hogy a fiúk és a lányok külön lesznek, tudtam hogy semmi esély sincs rá hogy az egyetlen emberrel legyek, akivel szeretek együtt lenni. Viszont úgy gondoltam, legalább mi döntjük el, kivel legyünk, hiszen akkor választhattam volna egy olyan embert aki kevésbé idegesítő és hiperaktív, de nem így lett. Jellemző. Semmi sem úgy alakul, ahogy azt eltervezem. Az utolsó reményem az volt, hogy mégiscsak valaki olyat kapok, akivel végül jól elleszek, de a szerencsétlenségem most is bebizonyosodott. Deboraht kaptam, mellé pedig egy Ashley nevű lányt. Deborahról nem kell semmit sem mondanom, magaért beszél a mini top ami rajta van és a rövidgatyája, valamint a festett szőke haja és több tonnás vakolatos feje. Mikor meghallotta hogy velem lesz, egy gúnyos mosoly terült el az arcán, és a barátnőivel kezdtek el beszélni valamiről, feltehetőleg rólam. Legszívesebben elkerülném az egész bandáját, most mégis a "fővezérrel" leszek összezárva 6 napig. Ashleyre néztem, aki velünk lesz harmadikként: fekete tornacipő, fekete nadrág és egy fekete póló volt rajta. Barna, egyenes haja felvan kötve, és kék szemei kíváncsian csillognak, ahogy a tanárt hallgatja. Semmilyen érzelmet nem tudok leszűrni az arcáról mikor meghallja, hogy velünk lesz, még csak ránk sem néz, helyette körbefordul párszor és a helyet nézi, ahol vagyunk. Miután minden meg lett beszélve, mehetett mindenki a saját helyére. Finnre pillantottam, de ő nem foglalkozott velem, hanem pár fiúval hangosan röhögve mentek az egyik faházhoz, én pedig ugyanígy a sajátom felé vettem az irányt. Deborah egyszerűen levágta a holmiját az egyik ágyra, majd ki is ment a házból, szóval ketten maradtunk Ashleyvel. Ő is és én is csak csendben pakoltuk a cuccainkat, míg végül ő törte meg a csendet.
- Ashley vagyok, bár gondolom már tudod - hagyta abba a pakolást, és rám nézett.
- Pamela - mondtam, és tovább pakoltam anélkül, hogy ránéztem volna. Nem akartam vele beszélgetni. Igazából egy ideje már senkivel sem akarok beszélgetni, leszámítva a fontosabb embereket, de ide csak anya és Finn tartozik.
Finn. Miért lett ő ilyen hamar ennyire fontos nekem?
- Honnan jöttél?
- Londonból. - lezártnak tekintettem a beszélgetést.
- Jó lehetett ott lakni.
- Hát, nem volt az. - mondtam, ő pedig még nézett rám egy darabig, de végül szerintem elfogadta, hogy nincs kedvem a társaságához. Nem telhetett el sok idő a szótlanságunk óta, mikor egy hangos reccsenést hallottunk az ablak felől, az pedig sok apró darabra törve repült egyenesen felénk.