Vigyázok rád

6.

Ha nem bízik, akkor valóban soha senkiben nem fog csalódni. Ugyanakkor megfosztja magát attól az esélytől, hogy valaha is tökéletesen boldog lehessen.
Judith McNaught

Időközben észrevettem, hogy Finn ráncigál, mivel én még mindig sokkos állapotban vagyok kissé, és emiatt a lábaim se nagyon akartak megmozdulni. Mikor már elég messzire elmentünk, megállított és barna szemei aggódóan fürkészték az arcom.

- Jól vagy? - válaszul csak megöleltem, és hagytam, hogy könnyeim tovább égessék arcomat. Nem éreztem, hogy vissza kéne tartanom, Finn úgyis tudná, hogy érzek. Az első pillanattól kezdve belém lát. Így álltunk pár percig amíg meg nem nyugodtam, közben ő a hajamat cirógatva suttogott a fülembe olyanokat, hogy minden oké, ne féljek, és valamennyire megnyugtatott hogy a karjai közt vagyok. Úgy éreztem, megvéd a világ minden bajától, és el sem akartam engedni. De muszáj voltam. Mire összeszedtem magam - amúgy nem, még órákig képes lettem volna így itt lenni vele, de elég kínos lett volna és mellesleg nem hiszem, hogy akarta volna - elengedtem őt, és hirtelen nem is tudtam, mit mondjak.

- Köszönöm! - néztem rá, és elmosolyodtam. Természetesen nem boldog, hanem hálás mosoly volt.

- Hamarabb kellett volna odaérnem... - ideges hangja meglepett. Olyan volt, mintha tényleg törődött volna velem, és a helyzettel. De ezeket a gondolatokat gyorsan elhessegettem inkább, nem ideillő volt, hiszen ő csak segített. Bárkinek ugyanígy megtette volna. - Gyere, mutatok egy jó helyet. - mielőtt megszólalhattam volna, megfogta a kezem és elindultunk. Valahová. Nem tudtam hová, nem is érdekelt. A szívem hevesebben dobogott mint valaha, és az agyam is megtelt ezer gondolattal. De végül lenyugtattam magam, és ezt csak egy baráti gesztusnak vettem. Megbíztam benne, szóval csak hagytam, hogy vezessen maga után.

Kevés idő után egy étterem féleségben találtam magam, ami nem étterem volt ugyan, csak ahhoz hasonlított. Leültünk az egyik fotelszerűségbe, és ahogy körülnéztem, rögtön megtetszett. Barátságos volt, és időközben kiderült, hogy ez egy turmixos és minden ehhez hasonló édességes hely. Ahogy befejeztem a bámészkodást, Finn tekintetét vettem észre magamon. Úgy nézett, mint aki attól fél, még egy kis fuvallattól is helyben kidőlök.

- Na mi van, Wolfhard? - mosolyogtam rá, nem akartam hogy sajnáljon. Inkább higgye hogy már minden a legnagyobb rendben, hiába hogy a valóság ennek az ellentettje volt.

- Csak aggódok - harapta be száját, szemem pedig rögtön azokra az ajkakra siklott.

- Értem? - néztem mélyen a barna íriszekbe. Kíváncsian vártam a választ, és a szívem is mintha kihagyott volna egy ütemet.

Finn szemszöge

- Értem? - kérdezte, szemei pedig megcsillantak a kíváncsiságtól. Istenem, azok a szemek! Meg ahogy rám néz vele. Nem tudtam mit mondjak erre. Nem vághattam rá, hogy igen, rohadtul aggódom érte, rohadtul nem akarom hogy baja essen vagy hogy egy haja szála is görbüljön és legszívesebben rohadtul kivertem volna még a szart is abból a két alkoholista baromból. Vetítenem kellett.

- Persze. Hiszen ki tudja mit csináltak volna veled, meg ki tudja mit csinálnának más lányokkal is...

A csillogás eltűnt a szeméből, és egy kis csalódás suhant át az arcán. Vagy csak olyan finom volt a banános turmixom, hogy már hallucináltam tőle.

- Igaz. Nem tudom, mi lett volna ha nem jössz. - mondja halkan, nekem pedig azonnal összeszorul a szívem, miközben a kezem ökölbe szorul az asztal alatt, úgy, hogy ő ezt ne lássa.

- Ne gondolkodj ilyeneken. Hiszen jöttem. - mondtam, mikor rezegni kezdett a telefonja.

- Uhh, anyu az, ki van akadva amiért még mindig nem vagyok otthon. Asszem, mennem kell - állt fel, utána pedig szinte egy időben én is.

- Haza kísérlek.

Majd együtt indultunk haza. Végül is, szemben lakunk egymással, így is úgy is együtt mentünk volna, de ha nem így lenne, akkor is mindenképp haza kísértem volna. Amiatt ami történt, még törékenyebbnek láttam mint ezelőtt. Eddig is tudtam, hogy valami nem stimmel vele, és hogy van valami a múltjában, de ezek után jobban akartam rá vigyázni, mint valaha. Nem is értem, miért érzem ezt. Már az első pillanattól kezdve nem olyannak tűnt, mint azok, akikkel valaha kikezdtem.

- Ha szeretnéd, veled maradok. Tudom, hogy még nem nyugodtál meg, bár elég jól játszottad a "minden rendben" szerepedet - láttam, hogy meglepődik kijelentésemen, őszintén még én is meglepődtem rajta, majd kedvesen de fáradtan rám mosolyog. Bár őszinte lenne az a mosoly!

- Már így is sokat tettél, és így is nagyon hálás vagyok, nem akarlak tovább fárasztani. És amúgy is, anyukám már vár. Mondjuk nem tudom azt várja e hogy hazaérjek vagy azt hogy kinyírhasson, amiért legalább 2 órával később érek haza a szokásosnál - húzta el száját.

- Oké, akkor hagylak - és már épp indultam volna el, de... A fenébe, nem hagyhatom ezt az egészet csak úgy annyiba! Göndör fürtjeimbe beletúrva visszafordultam Pamelához, aki a szokásos kíváncsi tekintetével pásztázott. - Suli után elmehetnénk valahova. Akár csak sétálni, ha úgy szeretnéd - ha erre nemet mond, életem legnagyobb égése lesz. Na nem mintha bármelyik lány nemet mondott volna nekem ezelőtt, de tudtam, hogy Pamela nem bármelyik lány. Így az eredetileg magabiztos énem már egyáltalán nem volt magabiztos. Többek között ez az egyik dolog, amit rajta kívül senki sem ért még el nálam. Arca zavarodott lett, látszott rajta hogy habozik a dolgon.

- Persze. Akkor suli után találkozunk! - köszönt el, én pedig mosolyogva fordítottam hátat, és ezúttal már tényleg elmentem.

Miután hazaértem, levetettem magam az ágyamra, és a telefonom nyomkodtam. Feleslegesen, hiszen nem kötött le. Csak Pamelára tudtam gondolni, hogy vajon jól van e, vagy csak halkan sír összekuporodva valahol. És csak arra tudtam gondolni, ahogy ha csak pár percre is, de a karjaimban van, és úgy bújik hozzám, mintha az élete múlna rajta. Olyan törékeny volt, érzékeny és őszinte, és annyira kedveltem benne mindent, tetőtől talpig. Nem rég pedig épp bántani akarták őt, aminek gondolatára újra mérhetetlen düht érzek. Mi van, ha nem pont akkor jut eszembe lemenni a boltba, és nem megy arra senki, hogy segítsen neki? Mielőtt még szétütöttem volna valamit idegességemben, inkább rámentem az instára és a több ezer üzenetet megnyitva válaszolgattam a rajongóknak (az értelmesebbeknek), hogy valamennyire eltereljem a gondolataimat. Mindig felvidítanak, olyan aranyosak, főleg mikor meglátják hogy visszaírtam. Nekem ugyanakkora boldogság, mint nekik. Imádom őket. Ezzel elvoltam egy darabig, de mikor már túlságosan is sokáig telefonoztam, és az időt meglátva rájöttem indulnom kell, gyorsan összeszedtem a cuccaim és az üres házat elhagyva indultam be a suliba.

Pamela szemszöge

A most is unalmas sulis nap után szinte hazarohantam, hogy legyen elég időm elkészülni. Egész nap ez, valamint a reggel történtek jártak a fejemben. De tudtam, nem sírhatok miatta örökké, nem is történt semmi ha úgy vesszük. Utálom, hogy ennyire gyenge vagyok, főleg ha ilyen témáról van szó. Így hát ráerőltettem magamra a jókedvet, de mivel Finnhez mentem, nem is nagyon kellett erőltetni. Ő az első fiú, akitől nem félek, sőt, meg is bízok benne. Persze nem volt ez mindig így. Régen nagyon sok fiú barátom is volt, sőt, szinte több is mint lány. De azután az eset után, amiről senkinek sem beszéltem és nem is fogok, soha többé nem tudtam megbízni egy hímneműben sem. Eddig a napig.